„Én az eseményt úgy egyengetem ki, hogy a részletek ragyogjanak…”

T. L. Garp

„Csodálatos, csodálatos, csodálatos!”

A 83 esztendős apám lelkendezett így a telefonban csütörtök reggel. Nem a nyugdíja jött meg, még csak nem is a gázszámla, egyszerűen a Real–Barca meccs hatása alatt volt még mindig. Némi túlzással azt is írhatnám, apám egyszerűen beleszerelmesedett Lionel Messi játékába. Úgy, olyan lelkesen szokott beszélni az argentin zseniről, mintha az nemcsak gólokkal, cselekkel, virtuóz mozdulatokkal ajándékozná meg hétről hétre, hanem az örök fiatalság szérumával. Mindig megérint és felkavar apám mérhetetlen lelkesedése Messi és a futball varázsa iránt. Ilyenkor hajlamos vagyok elhitetni magammal, hogy igenis létezik derűs, kedélyes öregkor az élet megannyi szépségével.

Alighanem illúzió mindez.

Persze a futball segíthet a gondok, bajok, betegségek közepette. Segíthet átvészelni a magányt, a rosszkedvet, a félelmeket. Különösen az olyan futball, amelyet Messitől látunk immár esztendők óta. Apám egyébként szép hosszú életében végig rajongott ezért a gyönyörű sportágért, nem volt szünet, nem volt üres járat, még akkor sem, ha a játék mifelénk egyre siralmasabb, unalmasabb, nézhetetlenebb lett. De ilyenkor mindig elővette a régi, bekötött, könyv formájában eltett Labdarúgásokat, Képes Sportokat, és nosztalgiázott.

Nézte Tichy Lajost és az ő kisfiús mosolyát.

És persze a bombagóljait.

Nagyjából kétszázszor hallottam gyerekkoromban, ahogy Tichy, az ő legnagyobb kedvence egy Vasas elleni bajnokin 3:2-es angyalföldi vezetésnél a meccs hajrájában kétszer is becsapta Berendi Pált, a piros-kékek legendás védőjét, s két góljával 4:3-ra fordított a Honvéd. Apám látta futballozni Puskás Ferencet, Pelét, Maradonát, Johan Cruyffot, Franz Beckenbauert, George Bestet, Eusebiót, és még ki tudja, hány világklasszist, de soha senkiért nem lelkesedett úgy, mint Lionel Messiért.

Drága kisgyerekként emlegeti.

S persze félti a bekkek hol alattomos, hol brutális támadásaitól. Belegondolni sem merek, mi történne apám amúgy is labilis lelki világával, ha ne adj isten, Messi súlyosan megsérülne.

Kész csoda, hogy eddig megúszta.

Messi utánozhatatlan.

Az ő játékossága, virtuozitása, látszólagos könnyedsége újabb és újabb rajongókat szerez a sportágnak, ami, lássuk be, nagy szó a 21. század elképesztő iramot diktáló világában. Megannyi információ és csábítás hat a férfiakra (s persze a nőkre is…), a különböző hírműsorokban egyre több a riasztó tudósítás erőszakról, természeti csapásokról, szegénységről és szívbe markoló emberi sorsokról.

De Messi tartja a lépést.

Állhat vele szemben Napóleon teljes serege, egy német páncélos hadosztály vagy a könnyűlovasság, állíthat rá két-három gorillát az egyébként zseniális José Mourinho – ő átverekszi magát. S miközben itthon egyre több csapat játszik bunkerfutballt (az érintettek persze tiltakoznak a kifejezés ellen…), s mindezt azzal magyarázzák, hogy a kor ezt követeli meg, egy apró argentin legény, megmutatja a világnak, hogy a játék – a játékosság nem halt meg.

S mi egyszerű földi halandók hálásak vagyunk érte.

Apám mindezt meg is mondaná neki, csak egyszer fussanak össze.

Végre egy őszinte mondat. Egy ritkán látható, a magyar futballban szokatlan kitárulkozás. Hogy azt ne mondjam, vallomás. Bede Ferenc szombaton Kecskeméten az MTK elleni meccsen egy cúgos, hideg napon abbahagyta a játékvezetést. Talán voltak, akik meghatódtak e búcsú hallatán, ám a többség (s ebben a mondatban semmiféle rosszindulat nincsen…) alighanem megkönnyebbült a spori döntésétől. Ne tagadjuk, Bede Ferenc kevés olyan meccset dirigált, amely után valamelyik csapat szurkolói, játékosai és vezetői ne utálták volna. Működését jókora botrányok övezték, Újpesten a mai napig úgy beszélnek róla, mint a játékvezetés antitalentumáról. Nem csoda: Bede sporttárs kétszer is az őrületbe kergette a lila-fehér híveket. Egyszer évekkel ezelőtt egy Dunaferr elleni bajnokin, amelyen három játékost is kiállított a liláktól, a drukkerek tehetetlen dühükben aszfaltdarabokat, kisebb-nagyobb köveket, néhány Molotov-koktélt és mintegy 13 kézigránátot hajítottak a zöld gyepre (az újvárosiak 1–0-s vezetésénél történt mindez…), aztán Bede Ferenc jobbnak látta, ha idő előtt lefújja a találkozót. Aztán jött egy Újpest–MTK derbi, ott is kétszer rángatta elő a piros lapot, mindkétszer a hazai játékos orra alá dugva, a fontos meccsen ki is kaptak a lilák, jött az újabb botrány, és a találkozó végén az öltöző felé siető Bedét annak rendje és módja szerint megtaszigálták.

Hálából.

Az idei esztendő sem telt el különleges Bede-sztori nélkül, a sajátos stílusú spori Zalaegerszegen keverte össze a sárga és a piros lapokat, és ítélt olykor nagyon furcsa dolgokat, nem csoda, hogy a meghökkent és enyhén felidegesített ZTE-vezetők meg akarták szondáztatni a 90 perc végén.

De most itt van ez a vallomás.

És ezek a mondatok, melyek Bede Ferenc szájából hangzottak el, amúgy búcsúzásképpen, egészen más megvilágításba helyezik a kétes dicsőséget szerzett bíró pályafutását. Tudniillik Bede spori azt találta mondani enyhén meghatott hangulatban, hogy ő gyerekkorában rendszeresen az Üllői úti stadionba járt. Ebből két dolog következhet: az egyik, vagy erőszakkal cipelték ki oda, és dühében teli torokból drukkolt a vendég Ózdnak, Komlónak vagy Egyetértésnek, a másik sokkal valószínűbb, hogy Bede Ferenc gyermekkora óta Ferencváros-szurkoló. Nem is lenne ezzel semmi baj, ha hősünk a munka mellett hobbiként mondjuk a hőlégballonozással, esetleg galambtenyésztéssel foglalkozott volna, csakhogy ő játékvezetőnek állt, és olykor fontos meccseket bíztak rá.

Egzisztenciákról, csapatok jövőjéről döntött.

Persze, nyilvánvalóan az lenne erre a válasz, hogy a Fradi iránti rajongás csupán a gyermekkor hevületében létezett, aztán ahogy betöltötte a 18. születésnapját, tortával, trombitálással megünnepelve, ott rögvest el is múlt, így kívülállóként, semlegesként fújta a sípot a zöld-fehérek meccsein. Csakhogy ennek némileg ellentmond az a sok vitatható ítélet, amelyet az évek során a fejére olvastak, s amellyel igencsak sok ellenséget szerzett magának. Nem túlzás azt állítani, az edzők többsége riadtan nézte a bíróküldést egy-egy bajnoki előtt, és ha azt látta, hogy Bede Ferenc érkezik, máris gyomorgörcse támadt.

Van ilyen.

De ennek immár vége, Bede Ferenc zárásként meghatottan nyilatkozta a Blikkben, hogy a sors szeszélye folytán a legeslegutolsó bajnokija éppen a Paks–Ferencváros találkozó lett volna, ám az időjárás közbeszólt, így végül Kecskeméten búcsúzott az MTK ellen. De ne legyen kétségünk afelől, hogy az immár újra civillé, semlegessé vált Bede sporttárs bepótolja mindezt: ott lesz az Üllői úton, elvegyülve a tömegben, s újra gyereknek érezheti magát.

SINKOVICS GÁBOR

A helyzet egyre aggasztóbb.

Budapest előbb-utóbb kapitulál, és feladja a vidékkel vívott harcot. Nem volt ez mindig így, sőt a magyar futball évtizedekig főváros-centrikusságban szenvedett, a legjobb játékosok Pécsről, Tatabányáról, Salgótarjánból Angyalföldre, Újpestre, Kispestre vagy a Ferencvárosba szerződtek. Az volt az igazi kihívás a számukra, és onnan tudtak bekerülni a válogatottba. A sportág fénykorában óriási eseménynek számított, ha a fővárosi nagycsapatok valamelyike bajnoki meccset játszott vidéken, rendre tíz-húszezer néző foglalt helyet a lelátón, és üvöltött teli torokból, szidva vagy épp éltetve a budapesti sztárokat. S azzal sem mondok újat, ha megállapítom, hogy nincs olyan magyar település, ahol ne élne legalább egy fradista, újpesti, vasasos, honvédos vagy MTK-s. Nincs ebben semmi különleges: a bajnoki címért, a dobogós helyezésekért egykoron ezek a klubok csatáztak, s így a vidéken élő drukkerek is kedvencet választottak közülük. Csank János, a Zalaegerszeg jelenlegi edzője néhány hete beszélt nekem arról, hogy amikor Vácra szerződött, eleinte sokszor tízezren szurkoltak a helyi csapatnak. Aztán ahogy egyre jobb lett az általa irányított gárda, sőt megnyerte a bajnokságot, csökkent a nézőszám, hiszen Vác vagy a környező települések lakói elsősorban az Újpestnek, a Fradinak vagy a Vasasnak szorítottak, s amikor a váciak egyre nagyobb riválissá váltak, elfordultak tőle.

Budapest sokáig tartotta magát.

A Népsport a hetvenes, de még a nyolcvanas években is szenzációként tálalta, ha mondjuk a Salgótarján Répás góljával győzött a Fáy utcában, vagy a Tatabánya megszorongatta a Megyeri úton a lila-fehéreket. A világ futballjában ez különlegességnek számított, hiszen kevés olyan város akadt, ahol ennyi élvonalbeli klub szerepelt. Az öt nagy mellett ugye ott volt hosszabb-rövidebb ideig a Csepel, az Egyetértés, a Vasas Izzó, a III. ker. TVE és a BVSC. A pártállam fontosnak tartotta, hogy a főváros lakossága jól szórakozzon a hétvégeken, ne törje a fejét, hogy a boltok kínálata meglehetősen szegényes, s hogy nemcsak büdös, de rendkívül idegesítő tákolmány a Wartburg személygépkocsi. A Honvédelmi Minisztérium a Honvédot, a Belügyminisztérium az Újpestet, a szakszervezet a Vasast, az Élelmiszer- és Mezőgazdasági Minisztérium a Fradit, a Vasmű a Csepelt támogatta, volt pénz, volt jövőkép. Volt erős csapat – és voltak szurkolók is.

Mára ebből semmi sem maradt.

Budapest futballja haldoklik.

És ez most kivételesen nem valamiféle depressziós roham vagy rémálomszerű mondat, hanem a szomorú valóság. Az egykori nagyok nemcsak a pályán szenvednek, de ott illegnek a lét és a nemlét határán. És ez az, ami igazán aggasztó. Tartozások szinte minden klubnál, csúsznak, késnek, elmaradnak a fizetések. És ez még akkor is igaz, ha a klubvezetők erről vagy óvatosan, vagy egyáltalán nem beszélnek. Lássuk be, a folyamat régóta zajlik, és cseppet sem meglepő. Az úgynevezett rendszerváltás óta magukra maradtak a fővárosi klubok, aztán vagy találtak szponzort, befektetőt, vagy nem. Láttuk a pályán az UTE-Novabaut, a Vasas-Danubius Hotelst vagy a BVSC-Drehert. S ahogy felbukkant egy befektető, úgy el is tűnt, bizonytalanságban hagyva a csapatot. Egyértelművé vált: egyetlenegy ember, legyen az Várszegi Gábor, George F. Hemingway, Jámbor János vagy Tolnai Sándor, segítség nélkül képtelen hosszú távon fenntartani a klubot. A harc egyébként rendkívül igazságtalan, mert amíg egy vidéki csapatot segít, olykor nem kevés pénzzel, a helyi önkormányzat, addig ez Budapesten szóba sem kerülhet. Az más kérdés, hogy a fővárosi klubok sajnos már nem büszkélkedhetnek egykor irigyelt nézőszámaikkal, az MTK ezres, a Vasas és a Honvéd ezerötszázas, az Újpest háromezerötszáz-négyezres, a Ferencváros ötezres átlaggal bír, és ez több mint lehangoló.

Itt tartunk most.

Megoldás, hosszú távú, nyugodt hátteret jelentő megoldás egyelőre nincs. A Fradit árulják (komoly jelentkező még egy sem akadt…), az Újpest jelentős tartozást halmozott fel, a Honvédtól szabadulna Hemingway. A Vasas képtelen befektetőt találni, az MTK már csak takaréklángon él, kérdés, hogy meddig.

Budapest vesztésre áll.

Sőt, talán már el is vesztette a csatát.

A Szurkoló némileg váratlanul szeretett bele a csapatba. Nem a rajongás volt furcsa, hiszen már a járókában labdával aludt, sokkal inkább a választás. Apja, aki már akkor meccsre cipelte a Szurkolót, amikor az még csak akkora volt, mint egy vödör, egy másik klubnak szurkolt, sőt a hatalmas stadionban mindenki, aki csak körülötte ült,
egy harmadik gárdáért rajongott. Később felnőtt fejjel a Szurkoló úgy emlékezett vissza, hogy talán a csapat színe fogta meg és láncolta magához, egy másik variáció szerint pedig egy változatos, emlékezetes meccsen kivívott győzelem tette őt rajongóvá. Ahogy telt-múlt az idő, úgy lett egyre erősebb a szenvedély. Sőt, a Szurkoló már-már megszállottan foglalkozott a csapattal, búcsúban olyan zsebtükröt lőtt a céllövöldében, amelynek a hátlapján az általa imádott balszélső vigyorgott. A napjai úgy teltek, hogy leste, figyelte a híreket, a sportújságban, és persze hetente egyszer ott ült a fekete-fehér Carmen típusú tévékészülék előtt, s nézte a TeleSportot.

S persze a hétvégék.

Amikor a tévében NB I-es labdarúgó-mérkőzést közvetítettek. Ha olykor az övéi kerültek sorra, már egy órával az adás előtt elhelyezkedett, izzadt tenyérrel markolta a rekamié szélét, s várta a meccset. De hajlandó volt végignézni, ha az Ózdi Kohász játszott a Csepellel vagy az Egyetértés a Dunaújvárossal. A rajongás teljesen a
hatalmába kerítette. Szinte azonosult a csapattal.

Sőt, ő maga volt a csapat.

Ha azt kérdezték tőle, mi leszel, ha nagy leszel, ő nem sokat gondolkodott, s azt felelte, vagy a Tenkes kapitánya (bár némileg zavarta, hogy a barlangban lakó kuruc honnan szerzett minden egyes epizódra frissen vasalt hófehér inget…), vagy nemecsek ernő. De utóbbi viszonylag hamar feladta a küzdelmet, és ez nem tűnt jó
választásnak. Ráadásul akkoriban még elképzelhetetlennek tűnt, hogy egy fogatlan villanyszerelő valamilyen valóságshow-ban feltűnve egyszer csak sztárrá váljon.

Így aztán maradt a futball.

A Szurkoló százszor, ezerszer elképzelte, hogy a Népstadionban kicselez öt védőt, elfekteti a kapust, odasétál a labdával a gólvonalhoz, kiint a tábornak, majd lazán a hálóba pöcköli a lasztit. Próbálkozott is a futballal, de törékeny volt lelkileg és testileg, így elsodorták, elnyomták. Nem volt az a kifejezett versenyző típus, ha bajnoki meccsen az első csele nem sikerült, a hátralévő időben leginkább a védők háta mögé bújt, nehogy passzoljanak neki. Arra határozottan emlékszik, hogy később egy falusi csapat balszélsőjeként egy átmulatott éjszaka után fél órán keresztül nem ért a labdába. Ezt onnan tudta, hogy az ellenfél kispadja előtt ácsorgott, azok meg mérték a lazsálása idejét.

Így aztán nem lett belőle futballista.

De a szenvedély, a csapat iránti rajongás nem csökkent. Már nem kapott sírógörcsöt egy-egy vereség után, mint kiskorában, de képes volt belerúgni a fotelbe és belebokszolni a szekrénybe elkeseredettségében. Mert bizony a csapat nem kényeztette el.

Ahogy teltek az évek, úgy lett egyre kevesebb a sikerélmény. A Szurkoló egyébként, ahogy mondani szokták, későn érő típus volt, kamaszként még mindig gombfocizott, hol hasonlóan gyermeklelkű barátaival, hol pedig egyedül, s olyankor szpíkerelt, mint a Szepesi, még a közönség hangját is utánozta. Akkoriban már a barátaival
járt meccsre, saját zászlója volt hozzá rúddal, amelyet aztán a nagy stadionban összeszedtek a rendőrök, halomba raktak, és nem adták vissza. De a zászlót büszkén cipelte, ha győzött a csapata, a metrón úgy tartotta, hogy mindenki lássa – kész csoda, hogy nem vágták pofán. A Szurkoló életét tökéletesen kitöltötte a futball, megvette a Labdarúgást, a Képes Sportot, olvasta a Népsportot, kívülről tudta a
sorsolást és az átigazolási híreket.

Fájdalom, más nem is nagyon érdekelte a világból. Még a lányok sem voltak olyan fontosak, mint a meccs.

A Szurkoló ma is pontosan emlékszik, hogy gyerekként a rangadók napján, amikor valamelyik ősi riválissal játszott a csapata, gyomorgörccsel ébredt. Nem lehetett hozzászólni, idegesen járkált fel s alá, a húslevesből kiette a tésztát, a rántott csirkét félig csócsálta meg. Semmihez sem fogható érzés volt az.

Aztán egyszer csak elveszett.
Volt, nincs.

A Szurkoló egy szép napon csömört kapott. Megunta a vereségeket, a gyenge futballt, a lélektelen játékosokat. Azon kapta magát, hogy hosszú idő után először nem ment ki a meccsre. Akkor már felnőtt volt, gyermeki lelkülettel. Külsőségekben igyekezett megőrizni fiatalkori énjét, s mindez egyre groteszkebbé vált az idő múlásával.

Azt mondogatta magában, hogy ő egy hippi vagy valami ilyesmi. Ehhez képest amikor az összes barátja itthagyta a szocializmus felé óvatos lépésekkel haladó országot, s meg sem állt Bécsig, Los Angelesig, New Yorkig, akkor ő a határtól szépen visszafordult az öreg bogárhátú Volkswagenjével, mondván: ő ide tartozik.

Jó ideig nem járt meccsre.

Ehelyett színházakat, mozikat látogatott, szépirodalmat olvasott, különleges zenéket hallgatott. De egyik sem adta azt a semmihez sem fogható, váratlan élményt, amelyet egy góltól kapott. Így aztán, ahogy Nick Hornby az Arsenallal, ő a saját csapatával békült ki kisebb-nagyobb szünet után, s kezdett újra futballt nézni.

De most ott van benne a lelkében ez az iszonyú üresség.
Megint kiábrándult.

S attól fél, hogy immár végleg. Néhány hete egy gyönyörű tavaszi szombat délutánon semmi dolga nem volt, a kutyája békésen horkolt a kertben, a felesége dolgozott – ám ő nem ment ki a meccsre. Azzal indokolta mindezt, hogy úgyis kikapnak.
Kikaptak.

A Szurkoló azóta nem találja a helyét. Van ugyan kedvenc csapata Angliában, Spanyolországban, Olaszországban, de az mégsem az igazi. Nincs kötődés, nincsenek közös élmények. Az nem ugyanaz a rajongás. Mert például öregedő fejjel is jár rockkoncertekre, underground-zenekarok előadásaira, de ez aligha hasonlítható össze azzal az élménnyel, amikor fiatalon Columbo-szerű balonkabátban, a Déli pályaudvaron megvásárolt és a ricinusnál csak egy fokkal
finomabb almaborral a kézben elindult Agárdra, a Popstrandra Piramist vagy Omegát hallgatni.

A Szurkoló, ha nem is vallja be, igazi kispolgár lett. Otthon ülős, kényelmes. Tovaszállt belőle Kerouac, Gregory Corso vagy Charles Bukowski lázadó szelleme. S tovaszállt belőle a rajongás is. A csapat iránti szenvedély.
S ez az, amit semmi, de semmi nem pótolhat az életében.
Sem család, sem gyerek, sem feleség, sem szerető, sem méhészkedés, sem mosómedve-tenyésztés.

Itt tart most a Szurkoló – az életút-elágazásnál.
Balszerencséjére már nincs körkapcsolás a rádióban, nem mondják azt, hogy: „Halló, itt Takács Árpád, megszerezte a vezetést az ETO…” És ha a tévében nézte a meccseket, az sem ugyanazt az élményt adta neki, mint amikor ott ült izgatottan a lelátón. Szenvedett, mintha szakított volna élete nagy szerelmével.

Kezdjünk új életet, gondolta.
Aztán a Szurkoló titokban, hogy még a felesége se tudja, megnézte a sorsolást: csütörtökön éjfélkor játszunk a Törökőr-pályán. S akkor már pontosan tudta: előveszi az öreg zászlót, és kimegy a meccsre.
Lesz, ami lesz.

SINKOVICS GÁBOR

Soha nem szurkoltam a Real Madridnak, mert mindig is a Barcelonát szerettem. Nem volt olyan pillanat korábban, hogy szimpatikusnak találtam volna José Mourinhót. Flegma stílusa, nagyképű gesztusai és különc viselkedése rendkívül ellenszenvessé tette számomra. Mostanában viszont lelkesen nézem a Real futballját, és ha azt kérdezi tőlem valaki, ki a kedvenc edzőm, gondolkodás nélkül rávágnám: José Mourinho. Sokszor gondolkodtam rajta az elmúlt hetekben, hogy ez a portugál tréner mitől és mivel tudhat többet kollégáinál. Mert kétségem sincs afelől, hogy Mourinhónál jelenleg nincs jobb választás a kispadra. Ha Kakasdra hívnák, hogy csináljon bombaerős csapatot, legyen emlékezetes a falunap meg a búcsú céllövöldével, mézeskaláccsal, sok-sok góllal, hát azt is megcsinálná.

Mi a titka? A kérdés misztikus, költői, ám mégis aktuális. Mert a futball hihetetlenül felgyorsult, a játékosok (már persze az igazi profik...) egyre felkészültebbek, atlétikusabbak, labdabiztosabbak, és az önbizalommal sincs gondjuk. Márpedig mindezek olyan edzőt igényelnek, akik nemcsak taktikailag felkészültek, hanem remek pedagógusok, alkalmi pszichológusok, és nem keveset tudnak a sportorvoslásról, az anatómiáról, az emberi test terhelhetőségéről. Izgalmas, komplex szakma ez.

A futballrajongók persze kapásból sorolják, hogy a sportág csodálatos történelmében mindig is akadtak kiemelkedő edzőegyéniségek. Legyünk elfogultak, írjuk le rögtön két magyar trénerét: Guttmann Béláét, aki a Benficával és Kovács Istvánét, aki az Ajax Amsterdammal ült fel Európa futballtrónjára. És csak úgy sorjáznak a sikeres szakemberek, Miguel Munoz, Ernst Happel, Udo Lattek, Dettmar Cramer, Hennes Weisweiler, az angol legendák, a manchesteri Matt Busby, a liverpooli ikon, Bob Paisley. Aztán Giovanni Trapattoni, Alex Ferguson, Arsene Wenger és a sor még bőven folytatható.

Kit nevezhetünk úgy közülük különbnek, többnek a kollégáknál? Mondjuk az olasz Helenio Herrerát, aki a hatvanas évek közepén nemcsak kétszer nyert BEK-et az Internazionaléval, hanem meghonosította az úgynevezett catenacciót, a védekező futball magasiskoláját. Vagy azt a Kovács Istvánt, aki Rinus Michelstől átvéve úgynevezett totális futballal rukkolt ki az Ajaxszal.

José Mourinho hozzájuk mérhető. S talán valamennyit, valamennyiüket lehagyja és megelőzi.

Mindenféle elfogultság nélkül írom, a 47 esztendős portugál férfi lehet minden idők legjobb edzője. Egyenes úton halad efelé. Pedig nem volt jó, ismert futballista, a portugál első osztályban néhány meccs jutott neki csupán a Belenenses és a Rio Ave csapataiban. Apja egyszeres portugál válogatott kapus volt, és a feleségével egyetemben José nevű gyermeküket kereskedelmi iskolába küldték, aki egy egész napot el is töltött ott, majd azt mondta, meghagyja a szalámi, a banán és a színes tévé árulását annak, akinek ehhez kedve van. Ő inkább edző lesz. És így is történt. Ma tudjuk, hol tart az úton, fiatal edzőként elképesztő sikersztori az övé. És nézzük meg, hogy az általa BL-győzelemig vezetett Inter már nem ugyanaz a csapat Benítez sporttárs irányításával.

Tehát még egyszer: mi a titka Mourinhónak?

Mi az a plusz, amitől az éveken át sztárokkal teletűzdelve is csak vergődő Real Madrid most pazarul futballozik, és számolatlanul rugdossa a gólokat? Azt mondják, José Mourinhónak erős kisugárzása van. Bizonyára találó ez a megjegyzés, de ez aligha lehet elég a folyamatos győzelmekhez. A tudás, a tapasztalat, a tehetség és a szerencse mind-mind belejátszik a karrierjébe. De ha Mourinhót kérdezné valaki, mitől jobb ő, mint bárki más, szerényen azt mondhatná, amit Bruno Ganz, a gyönyörűséges „Berlin felett az ég” Wim Wenders film főszereplője, miután angyalból emberré lett: „Most már érzem azt emberként, amit az angyalok soha nem tudhatnak meg.”

Csütörtök este olyat láttunk, amitől mi, enyhén megkeseredett átlag magyarok, el vagyunk szokva. A Győr Franciaországban minden eddigi tételt megdöntött. Néhány ETO-fanatikuson kívül senki sem várta azt, ami bekövetkezett. Az Európa-liga selejtezője előtt úgy ültünk le a tévé elé, mintha Ivan Gyenyiszovics egy napját néznénk a Gulagon: ugyanazok a rítusok, ugyanazok az élmények s ugyanaz a szenvedés. De az ETO valami hihetetlen erőtől (és talán ez a kulcsa mindennek: az erő!) vezérelve kiharcolta a továbbjutást, s magyar csapattól szokatlan módon nemcsak fizikálisan, de lelkiekben is erősebb volt a Montpellier-nél.

Ehhez a bravúrhoz persze szerencse is kellett.

De Fortuna szereti a futballt, a sportot, s ugyanúgy állandó szereplője a tanyasi meccseknek, mint a világbajnoki csatáknak. Érdekelte a németeket, hogy Frank Lampard lövése nemcsak kapusuk, Manuel Neuer, hanem a gólvonal mögé is pattant? Mint ahogy írhatják most a francia lapok keseregve, bánatosan, hogy a Montpellier-nek rengeteg helyzete volt, a magyarok kapusa, Szasa Sztevanovics bravúrt bravúrra halmozott.

Kit érdekel?

Az ETO nemcsak a továbbjutással, hanem a megalkuvást nem ismerő, már-már hősies helytállással is példát mutatott. A továbbjutás azért is értékes, mert néhány napja az egyik legnagyobb hazai szaktekintély rosszkedvűen kijelentette: minden magyar csapat búcsúzik a kupától. Szerencsére nem így történt. Mint ahogy Pintér Attila sem kezdett el a sorsolás pillanatában magyarázkodni, hogy van néhány új fiú, akit be kell építetni, a csapat nem állt össze, idő kell és hasonlók.

Sőt nem akarta megmondani, mit ér a magyar futball.

S hogy hol a helye.

Ezt mi magunk is tudjuk.

De lám, még a jóléti társadalmak gazdag klubjait is legyőzheti egy lesajnált magyar kiscsapat. Csak hit, erő, önbizalom és tömérdek munka kell hozzá. Linas Pilibaitis, a győriek litván légiósa például annyit futott ezen a meccsen, hogy a kamera is nehezen követte a mozgását. Ott volt mindenhol, ahol harcolni kellett, és ez a mentalitás jellemezte az ETO minden futballistáját.
S nem kritika, csupán ténymegállapítás: a Győr nem játszik szemre szép futballt, erőssége a tökéletesen megkomponált védekezés, a területek lezárása, a saját térfél megszállása. De Pintér Attilának aligha kell magyarázkodnia ezért, az eredmények őt igazolják.
Mint ahogy az idegenlégiósok szerepeltetése is.

Tetszik, nem tetszik, jobbak, mint a mi gyerekeink. Jobbak, erőszakosabbak, és ahogy a klubra rengeteget áldozó Tarsoly Csaba tulajdonos kijelentette: olcsóbbak is. Ez van, ezt kell szeretni. Persze érdemes lenne elgondolkodni ezen az utánpótlás-nevelésben dolgozó edzőknek – de legfőképpen az ifjú magyar futballistáknak.

Eddig mindig azt írtuk a soros válogatott és kupavereségek után, hogy a fák nem nőnek az égig. De csütörtök este, egy Montpellier nevű francia városban kisebbfajta csoda történt velünk, magyarokkal: ha nem is fát, de láttunk egy égig érő paszulyt…

Sinkovics Gábor

„A sztárok ideje lejárt, éljen a német csúcsfutball...!"

Egy mondat a Magyar Televízió üzenőfaláról. A pallos máris lesújtott, az ítélet elkészült: az eddigi kedvencek, a hétről hétre megcsodált klasszisok pillanatok alatt negatív hősökké váltak. A kiesés, saját válogatottjuk búcsúja megpecsételte a sorsukat, és szurkolók sokasága fordult ellenük.

Elképesztő!

Tényleg elképesztő, ami most Cristiano Ronaldóra, Wayne Rooneyra, Kakára, Robinhóra, Higuaínra vagy épp Lionel Messire zúdul. Nem mindegyikük játszott jól, ez a vb valóban nem róluk szólt. De attól még ugyanannyit érnek, mint két hete vagy két hónapja. A német csúcsfutball, ahogy írta a kedves néző, hihetetlenül eredményes. Olyan precíz gépezet működik Joachim Löw irányításával, amely mindent magában hordoz a XXI. század high-tech futballjából. Lehet is lelkesedni érte, és persze lehet hangoztatni, hogy íme, a németek már nemcsak küzdenek, hanem szépen is futballoznak. Kinek hogy. Mert amit bemutattak, a kontrajáték csimborasszója volt, tökéletesen megkomponált védekezés és villámgyors ellencsapások. És ehhez kétségtelenül megvannak a jól, sőt olykor egészen kiválóan futballozó közkatonák.

De a futballt, a szép futballt mégsem miattuk nézzük.

Mégsem miattuk szeretjük.

Lehet, hogy a következő években újra a német futball lesz az etalon (volt már ilyen bőven a labdarúgás történetében, de bevallom, annak idején én is Johan Cruyffnak drukkoltam, nem pedig Berti Vogtsnak, de ez szubjektív ugye...), és nem győzünk gyönyörködni a roppant tehetséges Özil megmozdulásaiban.

De attól még Messi ugyanolyan kedvenc marad.

Nem lehet elégszer leírni, kifacsart, túlhajszolt futballisták érkeztek Dél-Afrikába, és ez különösen azokra érvényes, akiktől hétről hétre főszerepet vártak a klubcsapataikban. Tőlük remélte szurkoló, menedzser, klubelnök, hogy szállítja a győzelmeket, szurkolót vonz, sikert és pénzt kovácsol. Csoda-e, ha a szezon végére és persze a világbajnokság idejére fásult, olykor kedvetlen, tompa énjüket láttuk. Tetszik, nem tetszik, a sztárok miatt lelkesedünk elsősorban ezért a gyönyörű sportágért. Mert például Noskó Ernő kiváló hátvéd volt, de az emlékezet mégis az őt oda-vissza felbőröző Varga Zoltán zsenijét őrizte meg.

Csínján az ítélettel.

Beletelik néhány hét, jön az ősz, kezdődnek a bajnokságok, és a vb-n leszerepelt klasszisok ott majd újra főszerephez jutnak. És majd lessük, figyeljük lelkesen az utánozhatatlan mozdulataikat. Az más kérdés, hogy ezt a vb-sokkot sem mi, szurkolók, sem ők, a remélt főszereplők nem heverik ki egyhamar.

Kár érte. Nagy kár.

De addig is lelkesedjünk a német precizitásért...

Az illetékes elvtárs nyugodtnak tűnt, még mosolygott is bátran bele a kamerába, bele az előtte kissé idegesen mocorgó újságírók képébe.

Valószínűleg Valentino-öltöny volt rajta, és minden bizonnyal Hugo Boss-parfümje illatosította. Kérdezték, újra és újra kérdezték, de a feszültség, a tollforgatók feszültsége nem ragadt át rá. Úgy csinált, mintha minden a legnagyobb rendben lenne. Tán valamiféle ukázt kapott fölülről, mert a FIFA munkatársaként még véletlenül se ejtette ki a száján azt a szót, hogy baj van, gyerekek, komoly baj.

Pedig mondhatta volna.

Megint a sportág válságáról cikkeznek, megint reformokat emlegetnek szerte a világban.

Tegyük hozzá rögtön, teljes joggal.

De az illetékes elvtárson mindez nem látszott. Arckifejezése, derűt sugárzó mimikája éles kontrasztban volt a helyzet komolyságával. A vele szemben helyet foglaló, különböző országokból érkező tudósítók, tévéstábok, tollforgatók nagyjából ugyanarra voltak kíváncsiak: meddig még?

Erre volt a válasz a szelíd mosoly.

S persze néhány szó: a kérdés nem aktuális.

Ekkor kellett volna ráborítani az asztalt (legalábbis képletesen...), vagy beleüvölteni a képébe, hogy ember, ez itt játék, de véresen komoly játék, amely nemcsak sok-sok pénzről, hanem egy ország hangulatáról is dönthet.

Mi, magyarok persze kívülállóként figyelve a nagyok dolgait, rögvest csatlakozhattunk a dühösek társaságához, a reformot követelők ligájához és nagy általánosságban a világ közvéleményéhez, hiszen a futballtörténelemben mi magunk is átéltünk már hasonlót. Visszamehetnénk 1954-ig, a berni világbajnoki döntőig, egy bizonyos Ling nevű angol bíró gyalázatos ítéletéig, amikor érvénytelenítette Puskás Ferenc gólját, vagy felhánytorgatnánk ezredszer egy Latisev nevű szovjet elvtárs csalását 1962-ből, amikor a zseniális Tichy Lajos távoli bombája vágódott a csehszlovák gólvonal mögé – mindhiába. A probléma nem újkeletű tehát. A németek is jót vicceltek ezzel a szituációval, amikor most Frank Lampard szabályos góljának elvételekor afféle sorsszerűséget, a sors igazságtételét emlegették egy Dienst nevű svájci bíró kapcsán.

Ki ne tudná: a '66-os világbajnoki döntőn Geoff Hurst lőtt olyan gólt (illetve a nyugatnémetek szerint nem is volt az gól...), amelyet a svájci bírón (meg szovjet segítőjén) és az angolokon kívül senki sem látott bent – nemcsak Tilkowski, az NSZK kapusa, a fél világ is tiltakozott.

Az angolok most visszakapták.

Az illetékes elvtárs talán még nem is élt ekkor.

Most pedig hárítja a rá, a FIFA-ra zúdult haragot.

Mosolyog, és azt emlegeti, a kérdés nem aktuális.

És itt bizony falsul cseng a sors emlegetése.

Különösen a XXI. század technikai vívmányait figyelembe véve.

Van még hátra néhány fontos meccs, aminek egyrészt azért is örülhetünk, mert bizony eddig nem ez minden idők legjobb világbajnoksága, így bízhatunk abban, hogy a csapatok megajándékoznak legalább egy, száz év múlva is emlegetett meccsel.

És jobb híján abban is reménykedhetünk, hogy lesz legalább még egy fatális bírói hiba.

Akkor talán végre lehervad az elégedett mosoly az illetékes elvtárs arcáról.

Joseph Blatternak szeretettel.

A világ futballja arrafelé tart, amerre José Mourinho mutatja az irányt. A portugál tréner nincs ott a vb-n (hacsak nem a VIP-páholyokban csendes szemlélőként...), ám a szellemisége nagyon is fellelhető.

A 21. század tökélyre fejlesztett célfutballjában úttörő szerepet vállalt. Hányan sajnálták a Barcelonát, amikor tavasszal elbukott az Inter elleni Bajnokok Ligája-elődöntőben. Sokan mondták akkor: a célfutball legyőzte a szép futballt.

S az Inter megnyerte a Bajnokok Ligáját.

José Mourinho taktikája mindent és mindenkit legyőzött. A portugál szakember racionalizmusa és kreativitása olyan Intert hozott létre, amelyen talán még a virtuóz Lionel Messi sem volt képes áthatolni. Mourinho taktikát gyárt és kreál – ehhez keresi a megfelelő embereket.

Dunga hasonló utat jár be.

Neki aztán siránkozhat a brazil sajtó s több millió szurkoló, hogy miért nem válogatta be Ronaldinhót, Patót, Adrianót, ő csak legyintett, mondván, megvannak a maga emberei. S aki látta a brazilokat, az aligha vitatkozhat ezen. Minden és mindenki a helyén van, a gépezet hatékonyan, helyenként szépen működik.

Csak a korábbi látvány, a szamba íze hiányzik.

De el kell ezt fogadnunk, az eredményesség mindenekfelett. S hogy ez a célfutball mindenki számára járható út, azt bizonyítják a kiscsapatok is. Szó sincs japán, dél-koreai vagy szlovák csodáról. Az adott kapitányok megfelelő taktikával és alapos felkészültséggel (s tán némi szerencsével...) tovább léptek csapatukkal a csoportkörből, s most róluk beszél a világ.

Fegyelem, erő és önbizalom.

Ez a siker titka.

Érdemes lenne mindezt áttanulmányozni a hazai szakembereknek is, s belesulykolni a kishitű magyar futballistákba. S nem lehet elégszer hangsúlyozni: a szlovákok továbbjutása és elismerésre méltó szereplése immár nem pénzkérdés.

Ezt az utat mi, magyarok is bejárhatnánk.

A célfutballhoz nem kellenek futballzsonglőrök. Csak rengeteg munka, szisztematikus felkészülés és jó kiválasztás.

A világbajnoki győzelemhez kell azért más is.

A célfutball mellé néhány zseni.

A riporter cinikus.

Az első perctől kezdve az. Már a himnusz alatt is pikírt megjegyzést tesz, hogy aztán később mindezt fokozza. Nem kedveli különösebben Cristiano Ronaldót, ehhez kétség sem fér. A portugál klasszis nem játszik jól, keresi az ütemet, keresi a rést, s alighanem keresi korábbi önmagát. Cselei nem jönnek be, átadásai pontatlanok, látszik, hogy nincs kibékülve önmagával s a világgal. A riporter mindezt érzékeli, és bele-beleszúr mondataival a Real Madrid futballistájába. Olyasmiket emleget, amelyek nem meccsközvetítéshez valók, például a hajzselét, amit használ, és amely az esőben tönkremehet.

Úgy tesz a riporter, mintha idegborzoló sztármagazint konferálna.

Pedig ez futballmeccs. Cristiano Ronaldo nem a malibui strandon látható lebarnulva, hanem a portugál válogatott szerelését öltötte magára. Telnek a percek, és a viszony a riporter és Ronaldo között mit sem változik.

Aztán jön a szünet, s a stúdióban ülők még rátesznek egy lapáttal.

Durcás kisgyereknek nevezik a luzitánok kapitányát.

Úgy beszélnek róla, mint valami sértett, nemtörődöm, unott emberről. Pedig mi, szurkolók éppen a Cristiano Ronaldo-szerű mozdulatok miatt lelkesedünk elsősorban e gyönyörű sportágért. A sok iparos között megbúvó klasszis jelenti a játék sava-borsát. S jön a folytatás, az ember pedig elgondolkodik, a riporter odáig megy, hogy összehasonlítja Ronaldo keresetét egy phenjani szövőnő bérével.

Vajon miért e rosszindulat?

Miért nem szimpatizálnak sokan ezzel a portugál ifjúval? Azt mondják rá, nagyképű, pökhendi, önimádó. Lehet. Az is valószínű, hogy ezt a fiút sohasem halljuk majd Villon-verseket szavalni, és nagy valószínűséggel sohasem fog egyetlen Milan Kundera- vagy Dosztojevszkij-regényt elolvasni. Nem ezért szeretjük.

Sokakat irritál az életstílusa, a világ legdrágább autói és leggyönyörűbb női közül válogathat kénye-kedve szerint. Ki lenne az a hülye, aki ne használná ki a lehetőségeket, és nem habzsolná az életet? Nem Ronaldo az első a futball- és sporttörténelemben, aki hedonista módon él. A brazil cselművész jobbszélső Garrincha életéről még ma is sokat cikkeznek, de George Best is nagy kanállal falta az élvezeteket.

Cristiano Ronaldo ettől még hajt, küzd becsülettel.

De nem gép. Őt legalább annyira kifacsarta az elmúlt szezon, mint a vb többi európai résztvevőjét.

A portugálok növelik az előnyt, s újabb gólokat szereznek.

A kapitány remek passzokkal véteti észre magát. A riporter újra és újra vele foglalkozik. Mi pedig a tévé előtt ülve szinte már csak azért drukkolunk, hogy Ronaldo gólt lőjön.

És bevágja.

Az arcán gyermeki mosoly, ez az igazi énje.

A stúdióban már szabadkoznak a róla mondottak miatt.

Cristiano Ronaldo a futball- és show-business tán legkiemelkedőbb alakja.

S mi örülünk, hogy láthatjuk őt futballozni.

Ezeket mi is megvertük volna.

Egy mondat, amely az elmúlt héten többször is felbukkanhatott. Egy mondat, amelybe mi, magyarok kapaszkodhatunk, miközben nézzük a világbajnokságot. S talán nincs is abban semmi túlzás, ha az olykor ötlettelen futballt figyelve arra gondolunk, akár a mi fiaink is ott lehetnének Dél-Afrikában. Érdemes lenne összehasonlítani mondjuk a szlovák vagy a szlovén válogatott tagjait a magyar nemzeti csapat futballistáival. Egyéni képességek szerint nem sokban maradnánk el tőlük – már ha egyáltalán mi jönnénk ki ebből az összehasonlításból vesztesen.

Csapatként azonban egyértelműen jobbak.

Tudatosabbak, magabiztosabbak.

Ahogy telnek az évek, úgy lesz egyre megfejthetetlenebb számunkra, hogy a környező szláv népek miért képesek a bravúrra és mi, magyarok miért nem. Néhány éve a Nemzeti Sport újságírói több napon át Csehországban jártak riportúton és megpróbálták megfejteni a csehek titkát, hogy náluk miért nem hanyatlik, omlik-bomlik a futball, mivel tudnak ők többet, mint mi. Miért jelennek meg a kontinensviadalon vagy az aktuális világbajnokságon, miközben mi erről már nem is álmodozhatunk.

Válasz, megoldás nem volt.

Maradt a rácsodálkozás, mint ahogy most ugyanezt tesszük, amikor a szlovákokat vagy a szlovénokat figyeljük, nem kis irigységgel telve.

Ezeket mi is megvertük volna.

Mondhatunk e mi, magyarok itthon, a karosszékben ülve ilyesmit? Reménykedhetünk-e hasonló sikerben, mint amit például az oroszokat elbúcsúztató szlovénok elértek? Mert éppen az ő példájuk bizonyítja, hogy felesleges mindent a pénzre fogni, a válogatott sikere nem ezen múlik. S ha Svájcot figyeljük, akkor rögvest az a tétel is megdől, amit előszeretettel emlegetnek, emlegetünk, hogy tudniillik leginkább a szegény, éhező országokban lelkesek a gyerekek, ott akarnak minél többen futballistává válni, ott van a legnagyobb merítési lehetőség, és ott maradt az igazi tűz és lelkesedés a sportág iránt.

Svájcra ebből semmi sem érvényes.

Mégis legyőzte Spanyolországot, a világ csodálatától kísérve.

Még egyszer leírom: a mi válogatott játékosaink egyénileg aligha rosszabbak a szlovákoknál, a szlovéneknél vagy akár a svájciaknál.

Mi csapatként nem üzemelünk.

Így megy ez már huszonnégy esztendeje. Pedig a recept és a megoldás itt van az orrunk előtt. Kell egy rátermett, önbizalmat sugárzó kapitány, kell egy profi háttér – s persze, kellenek hozzá a válogatottat szent ügyként kezelő játékosok. Akik a himnusz alatt nem a körülöttük lévő galambokat figyelik, vagy nem egy új terepjáró, esetleg valamelyik cuncimókus megszerzéséről ábrándoznak.

S persze, kell egy jó adag szerencse is.

S akkor nem kell két vagy négy évente irigykedve azt mondanunk:

Ezeket mi is megvertük volna.

Sinkovics Gábor

Ülnek a stúdióban, és elemeznek. Taktikát, játékrendszert, váratlan edzői húzásokat és a meccsek eseményeit. Nincs könnyű dolguk a meghívott vendégeknek. Az unalmat nehéz izgalmassá tenni. Telnek a napok, emlékezetes találkozót még nem láttunk. A tévé előtt ülő szurkolók üzenetei egyértelműek: eddig csalódás a vébé.

Pedig nincs ebben semmi meglepő.

Nagyjából az 1990-es olaszországi világbajnokságon kezdődött. Persze ebbe alighanem az is belejátszik, hogy a mi válogatottunk akkorra már kiiratkozott a nagy tornákról. Olaszországban láthattuk először a biztonsági játékot, sőt a túlbiztosított játékot. Csak semmi kockázat. Ez volt a jelszó. Csoda-e, ha a kilencvenes évek elején már a sportág válságáról beszéltek, sőt a FIFA-ból kiszivárgott hírek szerint még az is felvetődött, hogy csökkentik a pályán lévő játékosok létszámát.

Hogy tízen lesznek, nem tizenegyen.

Ennek nálunk is nagy visszhangja volt, mindenki mondta a magáét, akadtak, akik örömmel fogadták, hogy mondjuk ezúttal nem lesz balszélső, esetleg jobbhátvéd, úgy legalább lesz terület, lesz hely cselezni, akciót vezetni, látványosan futballozni. Mert már akkor is az volt a baj, hogy a védekező csapatok saját térfelükön minden centimétert lezártak a kapujuk felé igyekvő ellenfél előtt.

Azóta húsz év telt el.

S a riporter most is azt mondja: nincs terület.

Ne szépítsük, egyelőre kevés az élmény.

De nem csak a játékosokat, magunkat is okolhatjuk ezért. A világbajnokság mindig a futball ünnepe volt (természetesen most is az), ez azt jelentette, hogy a sportág szerelmesei hosszú évtizedeken keresztül mindig a vb-ken élvezhették leginkább a játék örömét, mindennap meccset láthattak, a világ legjobbjait figyelhették. Mára ez teljesen megváltozott, egész évben futballt nézhetünk a különböző csatornákon, a BL-től kezdve az albán bajnokság küzdelméig, száz, ezer bőrt lehúznak a labdarúgásról a különböző televíziós csatornák.

Elvéve ezzel a vb-k varázsát is.

Túl sok a meccs, túl nagy a kínálat.

Ettől persze még lehetne látványos a játék, csakhogy ezt az egész szezonban kifacsart, agyonterhelt futballistáktól várjuk. De ne legyen kétségünk afelől, hogy a visszafogott, unalmas kezdés után felpörögnek a csapatok.

Különben megint a sportág válságáról cikkezhetnek.

S jöhet újra a létszámleépítés ötlete.

Az még rosszabb lenne, mint egy héten át egy bezárt szobában 113-szor végignézni a Szlovénia–Algéria meccset…

Manu Chao gyönyörűséges dalt írt róla.

Emir Kusturica zseniális filmet forgatott az életéről.

De ezek nélkül is velünk van. Sőt, bennünk van. Évtizedek óta cipeljük magunkkal a lényét, a zsenialitását, az utánozhatatlan megoldásait. Az Isten ajándéka volt nekünk, egyszerű halandóknak, s hiába változik a világ körülöttünk, ő még mindig ugyanazt jelenti, amit húsz vagy harminc évvel ezelőtt. Nem csoda, ha rá, az isteni Diegóra fókuszál a kamera. Ott a pályán megannyi klasszis, Lionel Messitől kezdve Carlos Tévezig, de a rendező újra meg újra őt mutatja.
Maradonát szürke, fényes, elegáns öltönyben.
A szakálla már őszül, de az arca, a mosolya, a gesztusai mit sem változtak.
Ha most történetesen a Bányagépgyár edzője lenne, s nem az argentin nemzeti csapaté, hát az ember akkor is lesné a meccseit, csak hogy őt láthassa újra meg újra.
Olykor pózol.
Nem számít. Tőle ez is belefér. Időnként szerepet játszik, a kamerának, a rendezőnek grimaszol, mosolyog vagy bosszankodik, tudja, hogy rá kíváncsi most is mindenki. S így van ez rendjén. Egy istenáldotta zseni, az marad az élete végéig. S nem kell őt cikizni, nem kell belekötni, nem kell nagyképűséggel vádolni, mint ahogy elhangzott ott a stúdióban, a közvetítés során. Maradona akkor játszana igazán szerepet, ha előadná a lehiggadt, megfontolt, intelligens úriembert.
A komoly, visszafogott, érzelemmentes edzőt.

Ő nem ilyen. Soha nem is volt ilyen.

Fantasztikus élmény nézni. Mert visszalopja az ember ifjúságát, ebben az elsekélyesedett, felszínes, műsztárokkal, gagyi műsorokkal, gatyi televíziókkal telezsúfolt, értékét vesztett világban, itt áll a kispadon, illetve a kispad előtt maga az isten.

Az isteni Diego. Nem tud olyat csinálni, nem tud olyat tenni, hogy az ember ellene forduljon. Nem volt szent, de ki élt volna másként a helyében a sikerek után és alatt, ki ne használta volna ki az élet szépségeit. Egészséges férfiember habzsolja a nőket. Így van ez rendjén, az más kérdés, hogy a kábítószerrel, a hedonizmussal csaknem megölte magát.

Pelé vagy Beckenbauer nem így élt.
De Maradona csak egy van.
Már csak miatta is érdemes nézni a világbajnokságot, hiszen régen figyelhettük őt ilyen sokat s ilyen sokáig.
A nimbusz mit sem változott.
De így vagyunk mi Törőcsik Andrással, élhet bárhogy, bárhol, Törő utánozhatatlan klasszis marad az idők végezetéig.
Diego Maradona edzőként is a csúcsra érhet.
Lehet, hogy rossz edző, lehet, hogy rossz stratéga.
De a játékosai és Argentína lakosai a rajongásig szeretik.
Megérdemelné a világbajnoki aranyat.
Az Isten szereti őt annyira, hogy megint győzzön.
És szeretjük őt annyira mi is...

Lazíts.

Kapcsold ki a külvilágot, s kapcsold be a tévét. Négy éve vársz erre a pillanatra, s arra gondolj, ez alatt mennyi mindent nyomtak le a torkodon. Korrupt, tolvaj politikusok röhögtek a képedbe, miközben a hiteled az egekbe emelkedett, aztán csakhogy még jobban érezd magad, kitaláltak neked egy világjárványt. Hogy majd oltasd be magad.

Mekkora üzlet.

De eltelt, elrepült a négy esztendő.

S te most megint ott ülsz a tévé előtt, kissé tán megöregedve, rosszkedvűen, előbb a világvége időtől, az esőtől, hidegtől, most meg a hőgutától szenvedve – de törve nem.

Persze, hogy nem.

Hisz erős vagy, legalább is lelkileg, s most újra gyerek lehetsz, a világbajnokság varázsol azzá, repít vissza az időben, mintha megint Pelé emelne a felezőről a csehszlovák kapu felé, vagy Johan Cruyff indulna neki egyedül a német védőfalnak.

Lazíts.

Ez már más futball, ez már iramjáték a javából.

De Te szereted, s mindig is szeretni fogod.

Hiszen végig kísérte az életedet. Úgy pergeted vissza az éveket, hogy a vébékhez igazítod a legfontosabb eseményeket, hogy akkor nősültél, amikor Csapó Karcsi az argentinok kapujába talált, s akkor született a gyereked, amikor Kiss Laci néhány perc alatt hármat rúgott Salvadornak.

Mostanra minden megváltozott körülötted.

A futball is, persze.

De ki nem hagynád a nyitó meccset és a többi találkozót sem. S ha eddig Márquezzel, az íróval foglalkoztál  – akkor most Márquezzel, a futballistával találkozhatsz. S elandalít ez is, hiszen ez a Te ünneped, s még csak pénzedbe sem kerül.

Csak lazíts.

S hallgasd a zümmögőket a lelátóról egy hónapon át.

Nem fogod unni, ebben biztos vagyok.

S hogy aztán mi lesz négy év múlva, azt a Jóisten tudja.

… és ha az ember él, még mindig történhetik valami.

Szerb Antal írta ezt a gyönyörűséges Utas és holdvilág című regényében. A mondatot érdemes lenne többször is emlegetnie a magyar labdarúgó-válogatott tagjainak a németek és a hollandok elleni csapás után. Ettől persze aligha változna bármi is, pedig a remény, a javulás reménye még minket is megtalálhat. Mindjárt el is mesélem, hogyan is volt ez néhány évtizede. Karnyújtásnyira a dél-afrikai világbajnokságtól muszáj felidéznem mindazt, amit nagyjából negyven esztendővel ezelőtt átéltem.

Okulásul s biztatásul.

Gyanítom, hosszú-hosszú  időszaknak, tán évtizedeknek kell eltelnie ahhoz, amíg  újra magyar futballsikereknek örülhetnek a szurkolók. Így nézett ki a helyzet akkor, ’69 telén is. Egy gyerekember nem foglalkozik a felnőttek zűrzavaros életével, az ő fantáziavilágába csak tompán szűrődnek be a hírek, a tragédiák s az örömök. Akkor, ’69 telén mit sem tudtam a prágai tavaszról, fogalmam sem volt, ki az az Alexander Dubcek, miként a sokat emlegetett Brezsnyev elvtárs személye sem jelentett különösebb érdekességet a számomra. Így aztán fel se merülhetett bennem, hogy az a futballmeccs ott Marseille-ben a csehszlovákok számára sokkalta többet jelent egy világbajnoki pótselejtezőnél. Bámultam a tévét tátott szájjal, remegve az izgalomtól a szoba-konyhás lakásban, és a riporter nem mondta a fontos válogatott találkozó előtt, hogy egy esztendővel korábban a Varsói Szerződés tagállamainak 200 ezer katonája s nagyjából 5000 harckocsija lepte el Csehszlovákiát, köztük a magyar 8. gépkocsizó lövészhadosztály mintegy tízezer katonája.

Amikor elkezdődött a meccs Marseille-ben, erről senki sem beszélt.

És nem mondta a csodálatos szpíker, Szepesi György sem, miként verték le a prágai tavaszt, s tették meg új főttikárnak Gustav Husakot, ehelyett azt ismételgette, hogy: „Jönnek a csehszlovákok! Jönnek a csehszlovákok…”

Kikaptunk 4–1-re, ki ne tudná, s nem jutottunk ki Mexikóba.

Hihetetlen érzés volt az: világbajnokság a magyar válogatott nélkül.

Most már bevallhatom, hogy gyűlöltem a csehszlovákokat. Legszívesebben orrba vágtam volna azt a Kvasnák nevű középpályást, aki szó szerint beleröhögött a kamerába, és szívem szerint felpofoztam volna a két kapust, Viktort és Vencelt, akik a 90. percben cseréltek, miközben mosolyogva átölelték egymást – mi meg sírtunk, zokogtunk a rozoga rekamién.

Nem túlzok, ha azt mondom, összedőlt a világ.

Bennem legalábbis.

Az a vereség jobban fájt, mint ha a szomszédlány kosarazott volna ki.

Még az is előttem van, hogy néhány nappal később a Népstadionban Bp. Honvéd–Ferencváros bajnokit rendeztek térdig érő hóban, nagyjából ezer néző előtt. Soha ennyire kevesen nem voltak ilyen rangadón.

Aztán mégiscsak nyár lett.

A válogatott élére Hoffer József személyében új kapitány került, és a csapat, a mi nemzeti csapatunk némileg átalakítva, de újra nekigyűrkőzött. És ezen a nyáron történt valami: a Vasas bejutott a KK döntőjébe, ahol a pozsonyi Inter volt az ellenfél. A Közép-európai Kupa nem volt különösebben népszerű sorozat, ám azon a finálén a Fáy utcában közel húszezren ültek vagy álltak a lelátón, és nézték, ahogy a Vasas 4–1-re győzi le a csehszlovák csapatot, elhódítva ezzel a serleget.

Apró kis revans Marseille-ért.

S onnantól kezdve visszatért az élet, Hoffer Józsefet egy szófiai súlyos vereség után Illovszky Rudolf váltotta a kapitányi poszton, aki két esztendővel a marseille-i csapás után az olimpiai fináléjába és az Európa-bajnokság négyes döntőjébe vezette válogatottunkat.

… és ha az ember él, még mindig történhetik valami.

Így voltunk mi is ezzel akkoriban.

És biztos, hogy a mostani gyerekek, 9, 10, 15 évesek ugyanígy élik meg mindezt, a sorozatos kudarcokat, a fájdalmas vereségeket, és közben ott motoszkál bennük, hogy igazi hullámvasút ez, amelyen egyszer, akár 15 év múltán egyszer mi, magyarok is felül lehetünk…

1. rész: Gyévuska

A hír: Törökország Franciaország és Olaszország mellett megpályázta a 2016-os Eb rendezési jogát.

Két aprócska török fiú sétált végig a tengerparti homokon, az egyiken a Barcelona, a másikon a Real Madrid szerelése. Mellettük nagydarab, janicsárszerű török atyafi sétált, aki megállva a több száz napozó, fürdőző turista között elkiáltotta magát: Fútbol, fútbol! Ebből aztán mindenki pontosan tudta, hogy délután három óra lévén a helyi animátorok szokás szerint labdarúgó-mérkőzést szerveztek a turista gyerkőcöknek. Meleg volt, a hőmérő higanyszála alulról simogatta a 33 fokot, a tenger vize pedig hűs és frissítő hullámokkal, nagyjából 23 Celsius-fokkal várta a bátrakat. Az elegáns szálló kétezer vendége közül nagyjából ezerkilencszáztizennyolc orosz állampolgárságú volt. A török animátorok, hangulatfelelősök mind, egytől egyig beszéltek oroszul.

Mintha orosz megszállás alá került volna a szálloda.

De nemcsak a hotel, hanem az egész török tengerpart.

A strandon heverésző, söröző moszkvaiak, szentpéterváriak nem tagadták meg a történelmüket. Legtöbbjük hófehér bőrrel érkezett, amely egy fél délelőtt alatt vörösre váltott. Egyszerű átlagemberek voltak, s még azt is megengedhették maguknak, hogy nemcsak a gyerekeket (kettőt, hármat, négyet, ötöt…) hozták el nyaralni, hanem a házsártos nagymamát és az elégedetten vigyorgó nagyfatert is. Utóbbi talán arra gondolt, hogy húsz éve még Zaporozsecet és Moszkvicsot szerelt egy olajos műhelyben, miközben a moszkvai boltok kínálata nagyjából kenyérből és tejből állt, most meg játszhatja itt a nagyságos urat.

Az egykori Putyilov-gyári munkások, hithű kommunisták, párttagok hedonista kapitalistává váltak. Az „all inclusive” nyaralás során egész nap sört, vodkát vagy helyi italokból kevert italokat ittak. Miközben már-már rabszolgasorban lévő török pincérek, kertészek, bolti eladók ugráltak körülöttük.

Hiába a napfény és a tenger.

A helyiek mindebből csupán annyit élveznek (bár manapság ez is nagy szó…), hogy van munkájuk, igaz, cserébe aprópénzt keresnek, és reggeltől estig, látástól vakulásig dolgoztatják őket.

Csoda-e, ha csak a futball marad nekik?

Mintha Magyarországon, az ötvenes években lennénk.

A különbség persze jelentős, mert míg nálunk a Rákosi-korszakban diktatúra fenyegette az embereket, étel nem volt, a jókedvről nem is beszélve, addig itt, Törökországban mindent lehet kapni, csak pénz kell hozzá.

Sok pénz.

De a futball kizökkenti a muszlimokat és az iszlám vallást tökéletesen elfelejtő, nagyon is világi életet élő törököket. A Fenerbahce, a Galatasaray és a Besiktas iránti rajongás betölti a lelkeket, s feltölti a fáradt izmokat, ha jön a meccs időpontja.

De az oroszok sokat segíthetnek. Hozzák ide a családot és a pénzüket, nem is keveset. Az más kérdés, hogy viselkedésükkel olykor az őrületbe kergetik a helyieket, tolakodnak, lökdösődnek, hangoskodnak – mintha övék lenne az egész világ. Egykoron a hidegháborúban is sikeresek voltak – most meg a forrósággal harcolnak. Csinos fruskák, gyévuskák üvöltik bele a mámorító török éjszakába, hogy „Russia, Russia!”

Tényleg övék a világ.

Sinkovics Gábor

Látom azt a brutálisan szétvert arcot.

Látom, még most, nyolc esztendő távlatából is látom a bepólyált fejet, amelyből csak egy csukott szem látszik, s megannyi orvosi műszer csipog, ciripel. S itt van előttem a rémült apa tekintete, a barátok dühe és mindenek fölött a tehetetlenség érzése. Akkor még élt Simon Tibor, vasárnap délután volt, a rádió óránként mondta be a híradásokban, hogy szombat éjszaka egy budai szórakozóhely előtt, a Mammut üzletközpont közelében gyakorlatilag agyonverték a Ferencváros egykori válogatott hátvédjét, aki súlyos, életveszélyes állapotban került kórházba. S ott álltunk néhányan az ágya mellett, és nem volt mit mondani.

Simi teste még zihált, de a lelke már messze járt.

A közvéleményt sokkolta az egykori kőkemény hátvéd tragédiája. Egymásnak ellentmondó hírek érkeztek, mi is történt valójában azon a borzalmas éjszakán. Szemtanúk és álhírterjesztők mondták a magukét egy bizonyos pezsgővel lelocsolt arabról, felheccelt verőemberekről. Lassan, nagyon lassan állt össze a kép, amely azért még ma is homályos. Homályos, ahogy Simi fut, menekül az éjszakában, mögötte kidobók talán belőve, gyűlölettel telve, és az ütések, rúgások képe, a magatehetetlenül fekvő, életveszélyes sebet kapó Simon Tibor látványa...

Mindez még most is felkavaró.

S persze most majd lesznek, akik azzal érvelnek, hogy Simon Tibor akkor, ott magának kereste a bajt, amúgy is alvilági körökben mozgott, és hasonlók.

Érvek és ellenérvek.

De az igazi futballdrukkernek az a Simon Tibor maradt meg az emlékezetében, aki végigfutotta, zakatolta, harcolta a kilencven percet, legyen szó egy unalmas bajnokiról vagy a legfontosabb Bajnokok Ligája-meccsről. Ezért is lett, lehetett Simi afféle szimbólum, némi pátosszal élve a fradizmus szimbóluma. És persze, hogy voltak ellenségei meg irigyei, nem is kevés. Aki valahogy, valamiért sikeres, azt ebben az országban úgyis kritizálják, megtalálják, és mindent összehordanak róla.

Simi nem volt szent.

Ezt nagyon is jól tudom, de nem is várta el tőle senki, hogy glóriával a fején szerelje a felé futó balszélsőt, vagy zsoltárokat énekeljen az ellenfél támadóinak. Mégis, az a fajta mentalitás, ami benne lakozott, példaértékű volt. Magam sokszor tapasztaltam mindezt, például a Petneházy Clubban, ahol a Fradi 1995-ben a BL-meccsekre , az Ajax, a Real Madrid és a Grasshoppers elleni találkozókra készült. Simi ott is vezér volt, ha kellett, megrázta, felpofozta Babatunde Fatusit, biztatta Zavadszky Gábort és a többi fiatalt.

S ha kellett, lányokat szerzett.

Legenda, vagy talán igaz, a Petneházy Club faházai sokat mesélhetnének telt keblű, kerek fenekű hölgyek látogatásáról az éjszaka leple alatt, a Fradi-játékosok nagy-nagy örömére.

De a pályán ebből semmi sem látszott.

Azt mondják, ma is azt mondják sokan, Simon Tibor maga kereste a sorsát.

Én erre meg azt mondom, hogy állatot nem gyilkolnak le úgy, ahogyan azt vele tették.

És azt sem feledem, ahogyan Simi halála után hetekkel, talán hónapokkal megkezdődött a bírósági tárgyalás. Ott ültem tudósítóként, és csak jöttek, jöttek be a terembe ilyen-olyan alvilági alakok – és nem Simi barátai, hanem a gyilkosok ismerősei, és szinte vizslatták a kis tárgyalóteremben, ki az, aki Simi miatt van itt, ki a gyászoló fradista, és kit kell ott is megfélemlíteni, terrorizálni. Sohasem felejtem el: telefon ment a Fradi-tábor tagjaihoz, hogy jöjjenek, jöjjön az erősítés oda a bírósághoz, mert itt ez a brutális erődemonstráció.

Kész szerencse, hogy nem lett tömegverekedés.

Nyolc éve történt mindez.

Azóta megannyi tragédiát  élhettünk át futballpályán, kajakban. A Dunán halt meg kedvenc sportolónk, pótolhatatlan veszteséget maga mögött hagyva. És tavaly meggyilkolták, Veszprémben agyonszúrták Marian Cozmát, ami már egészen másfajta indulatokat és fájdalmat kavart.

Csaknem hasonlót ahhoz, amit Simi kivégzésekor éreztünk.

A Ferencvárossal is regénybe illő dolgok történtek azóta – talán a fradizmus tűnt el leginkább a klubból, az a fajta ragaszkodás, amelyet Simi képviselt egykoron. Mert a drukkerek fújták kívülről, hogy „Simon, Pintér, Limperger, Keller", vagy később: „Simon, Telek, Kuznyecov, Keller", s akkor még megtelt az Üllői úti stadion.

Mára sok minden kiveszett és elveszett ebből.

Simon Tibor majdnem napra pontosan nyolc éve, 2002. április 23-án hunyt el.

A gyilkosok azóta már túl vannak a nehezén.

Pénteken Fradi–Újpest derbi lesz az Üllői úti stadionban.

Simi ezen a pénteken is ott lesz a derbin – köszönhetően a Fradi-tábor tapsának és hangjának.

A Ferencváros vezetőedzője is lehetne ma már.

Sinkovics Gábor

Játszott annak idején a III. Kerület serdülőben egy Reisz nevű fiú. Na, most ez a Reisz gyerek rengeteg örömet szerzett magának, amikor vasárnap délelőttönként a bajnoki meccseken szép sorban kicselezte az ellenfél védőit. A Ganz-MÁVAG, a Budafok, az Április 4. Vasas hátvédei rémülten tolattak, ahogy a Reisz gyerek megindult a lasztival, s laza bokával jobbra-balra elszlalomozott közöttük. Az óbudai srácok biztosra vették, hogy a Reisz gyerekből híres futballista lesz, tán még össze is állították a magyar válogatott csatársorát, amely így festett volna: Pusztai – Törőcsik – Reisz – Váradi.

Aztán minden másként alakult.

A Reisz gyerek a maga virtuozitásával, különleges talentumával együtt eltűnt, kámforrá vált. Soha nem lett belőle ismert játékos. Pedig sokan rajongtak érte, hiszen képes volt megmutatni, mitől is gyönyörűséges játék a futball.

Mindez most a listáról jutott eszembe.

Sőt, a listákról.

A nemrég piacra került FourFourTwo magazin kezdte a listázást, újságíró kollégákat kért fel, hogy szavazzanak, segítsenek összeálíltani minden idők legjobb magyar futballistáinak a rangsorát. Amikor mindez megjelent, máris jöttek az érvek s ellenérvek. Hogy ő miért került be, az meg miért maradt ki. A vita odáig fajult, hogy a közelmúltban már elkészült az első „ellenlista", amelyet egy másik sajtóorgánum állított össze.

S itt álljunk is meg egy pillanatra.

Rögtön kérdezném is: ki volt a jobb jobbszélső, Budai II László vagy Kiprich József? Továbbmegyek: össze lehet-e hasonlítani Bozsik József, Kocsis Lajos vagy Détári Lajos teljesítményét? Más korszak, más tempó, más futballközeg.

Egyébiránt nincs semmi baj ezekkel a listákkal, ha az ember nem veszi túl komolyan őket. Sok szakmai alapja nincs az efféle összehasonlítósdinak, mert például miként lehet rangsorolni egy kapust és egy centert? Magunk közt szólva kapusfronton nem álltunk valami fényesen, kevés egyes számú klasszis repkedett a magyar légtérben. Ami a hátvédeket illeti, már sokkalta jobb a kép, Mészöly Kálmán világklasszis volt, de én ide sorolom Páncsics Miklóst is, s akkor még nem beszéltünk Mátrai Sándorról, Bálint Lászlóról, Lóránt Gyuláról...

S megannyi név a drukkerek emlékezetében.

S persze ettől is igazságtalan az effajta lista, hiszen egy csatárnál a gólok pontosan mutatják a hatékonyságot, de még véletlenül sem készül olyan statisztika, amely megmutatná, hogy valamelyik védő hányszor mentett ollózva a saját gólvonalán, hányszor csúszott be szinte vert helyzetben, s hányszor keresztezett magabiztosan. Ezért is okozott komoly felháborodást, amikor 2006-ban Fabio Cannavaro lett a világ legjobbja – egyértelműen Itália világbajnoki címe miatt.

Védőre ritkán sózták rá az aranylabdát.

Össze lehet és egyáltalán, össze szabad-e hasonlítani Fabio Cannavarót mondjuk Robinhóval?

Na, ilyen a mi listánk is.

Ráadásul a 21. század ifjú hazai szurkolói már unják a múltidézést, számukra Gera Zoltán a legjobb magyar futballista. S ezt is el kell fogadnunk, ők ezen nőttek fel, Gera cselein, ollózásain és szaltózásain. Gerát összevetni mondjuk Törőcsik Andrással... Hát enyhén szólva is túlzás.

De végül is ettől szép ez az egész.

A játéktól.

Mert a szurkoló élete végéig cipeli a lelkében s az emlékezetében a korábbi kedvencek cseleit, lövéseit, góljait, védéseit. Korokat, korszakokat egymás mellé helyezni, megversenyeztetni aligha lehet. Mindegyiknek megvolt a maga szépsége.

Így aztán kijelenteni, hogy ki volt minden idők 50, 25 vagy 13 legjobb magyar futballistája – csupán társasjáték a múlttal.

Túlságosan komolyan venni aligha lehet.

Az igazi drukker úgyis tudja, neki ki volt a legjobb.

S nem is felejti el soha.

Akárcsak én a Reisz gyereket.

SINKOVICS GÁBOR

„Most lőjj, most lőjj, …góóól!”

És belőttem.

Jobb belső csüddel nyestem el – két Gulliver-szerű védő mellett – a lasztit, amely a bal sarokba vágódott. A soroksári kapus úgy ugrott a pontos lövés után, mint Gordon Banks, de hiába. Örült a nép a pálya szélén, boldog volt a falu apraja-nagyja. Én pedig szerényen kocogtam vissza a középkezdéshez, és néhány pillanatra Törőcsik Andrásnak és Izsó Ignácnak képzeltem magam. Onnantól nem volt megállás. A csapat, az MTK egyik veszélyes akciót vezette a másik után, és volt olyan támadás, amelynek a végén azt gondoltam, mindjárt hullámozni kezd a tömeg, már persze ha a száz valahány tökmagozó helybélit tömegnek lehet nevezni.

Győztünk 4–1-re.

Úgy is fogalmazhatnék, ízzé-porrá zúztuk a Soroksárt.

A meccset egyébként nem adta a televízió, igaz, miért is adta volna a területi bajnokság bármelyik találkozóját. Pedig akkoriban, a 80-as évek elején még nagyon is érzékelhető volt valamiféle futball-láz az országban, jóllehet a drukkereket inkább a Fradi, az Újpest vagy a válogatott meccsei hozták tűzbe, és nem az MTK–Soroksár bajnoki.

Az MTK egyébként a Mányi TK volt.

Viszonylag kevesebb bajnoki címmel, kurtább történelemmel és picinykét más lehetőségekkel, mint a nagy múltú névrokon. A mányi pálya tudniillik a Hungária körúti stadionnal ellentétben, enyhén lejtős volt, egy nagyobb kapuskirúgásnál a labda Hurvenyák Frigyes termelőszövetkezeti alkalmazott karalábéföldjén landolt. További különbséget jelentett, hogy a mányi klubház – benne két öltözővel és egy rendszeresen elduguló, füstölő olajkályhával – leginkább egy vasúti váróteremre emlékeztetett.

De volt valami, ami a Mány mellett szólt.

Az edző személye.

A Mányi TK trénerét Végh Antalnak hívták.

Mi, játékosok egyszerűen csak Tóni bá′-nak szólítottuk, és nagy-nagy lelkesedéssel hallgattuk a taktikai értekezleteit. Ezeket rendszerint heves gesztusokkal és gyönyörű hasonlatokkal tette élvezhetővé, jóllehet, a felét sem értettük. Azzal sem volt különösebb gond, hogy Tóni bá′, a híres író, a „Miért beteg a magyar futball?″ kultikus mű szerzője rendszeresen klottgatyára vetkőzött, stoplis csukát húzott, és megmutatta (illetve megpróbálta megmutatni…), hogyan kell teli csüddel lőni, bal külsővel passzolni.

Tiszteltük őt a lelkesedéséért és a pénzéért.

Mert bizony profik voltunk mi, MTK-futballisták, legalább is az a nyolc vagy tíz labdarúgó, akit Budapesten talált Tóni bá′. Volt egy bejelentett kamu állásunk a tsz-nél (ha jól emlékszem, én fejőnő voltam), jött értünk egy Barkas márkájú luxusjárgány egy Moszkva tér közeli presszóba, és levitt edzésre, majd visszahozott a tréning után. Mindezt a tsz és Végh Antal pénzéből.

Nem szeretnék itt sztárt faragni saját magamból, de nagyjából kétszezonnyi mányi remeklésem során ezt az egyetlen gólt lőttem, és azon a meccsen én lettem az MTK legjobbja, mindezért pedig a Tóni bá′ unyi borospincéjében rendezett győzelmi vacsorán (naná, hogy ilyen is volt rendszeresen) ezer forintot kaptam.

Csúcsgázsi – sőt, pályafutásom csúcspillanata.

Az MTK tündöklése néhány évig tartott.

Én a következő meccsen fél óráig nem értem labdába (ezt az ellenfél kispadján ülő cserejátékosok mérték…), és jobbnak láttam, ha nem álmodozom sem a Barcelona, sem a Göztepe Izmir dresszéről.

A csukát szögre akasztottam.

Végh Antal pedig nemsokára elköszönt, abbahagyva az edzősködést. A legenda, az ő legendája azóta is él Mányon, abban a faluban, ahol Magyarországon egyedülálló módon: mindenki MTK-szurkoló…

Ouagadougouban nagy valószínűséggel kevés szó esik Puskás Öcsiről, a sárga villamosról  és a mákos gubáról. Burkina Faso fővárosában megvan a maguk baja az embereknek, a szárazfölddel körülölelt állam ugyanis földünk legszegényebb országainak egyike. Vujity Tvrtko vagy bármelyik, tragédiák után kutató riporter Ouagadougou főterén könnyes szemmel mondaná a mikrofonba: emberek, itt állok a csóróság közepén! S nem lenne ebben semmi túlzás, hiszen a népesség fele a szegénységi küszöb alatt él. Sok irigyelnivaló nincs Burkina Fasóban, délen májustól októberig zuhog-ömlik az eső, északon ugyanakkor pokoli szárazság dúl. A hétköznapokat a küzdelem, az életben maradásért folytatott harc jellemzi. Az egykori Felső-Volta nevét az ország később államcsíny áldozatává váló elnöke, Thomas Sankara 1984-ben változtatta Burkina Fasóra, amely magyarul azt jelenti: becsületes emberek országa.

S nemcsak becsületesek, sikeresek is.

Már ami a sportot illeti.

Persze ne gondoljunk itt nagy eredményekre, világcsúcsokra, emlékezetes győzelmekre, mert például a 2004-es athéni olimpián az afrikai országot nyolc atléta, egy úszó és egy cselgáncsozó képviselte, minden különösebb felhajtás nélkül. De már az is valami, hogy az ötkarikás tudósításokban nem szerepelt külön Burkina Fasó-i úszó, aki mondjuk gumimatracon vagy kacsás úszógumival, a táv felénél feladja a küzdelmet. Ilyen nem volt, mint ahogyan az ország futballválogatottja sem jutott el soha a világbajnokságig. Eddigi legnagyobb diadala az 1998-as Afrikai Nemzetek Kupáján elért negyedik helyezés volt.

Most pedig éppen ott tart, ahol a magyar válogatott.

A FIFA világranglista 52. helyén.

Holtversenyben.

Dramatizálhatnánk ezt a dolgot a végletekig, de nem érdemes. Elég csak rápillantani a nemzetközi futballszövetség legfrissebb listájára, és vagy sírhatnékja támad az embernek, vagy a térdét csapkodja a röhögéstől kínjában. Mert jó kis spíler Charles Kaboré (Marseille), Yssouf Koné (CFR Cluj), Jonathan Pitroipa (Hamburg), valamint Moumouni Dagano, aki 12 góljával holtversenyben a 2010-es vb selejtezőinek gólkirálya lett, de náluk nekünk, magyaroknak több sztárunk van. Legalábbis papíron.

Valamiért mégis egyformák lettünk. Hogy hol teremnek az ügyes Burkina Fasó-i futballisták, az nagy kérdés, talán a nedves szavannán, a sivatagi sztyeppén. Merthogy ezekből van bőven az országban. Vasútvonallal ugyanakkor mindössze eggyel büszkélkedhetnek.

Hogy aztán a mossi vagy a bobo népcsoport tagjai, beszélnek-e mostanában erről a FIFA ranglistáról, az is nagy kérdés. Talán van olyan lelkes drukker közöttük, aki büszkén mondogatja, a legfontosabb népi hangszer, a vállra akasztható dob, a lunga ütögetése közben, hogy „apuskám, olyan jók vagyunk, mint a magyarok”. És ha lehetősége van utánanézni az interneten, akkor azt is láthatja, hogy a mi nemzeti csapatunk már két világbajnoki ezüsttel büszkélkedhet, és számos klasszist adott a sportágnak.

Ettől aztán még hangosabban verik a lungát.

Miközben mi tovább húzhatjuk a vészharangot.

Sinkovics Gábor