... mert tudom én, ha rajtad múlik, nem derül ki ez az egész szörnyűség. Úgy vagy vele, hagyjanak békén, ezt a csatát neked kell megvívnod, lehetőleg minél kisebb felhajtás közepette. Mert ha az ember megbetegszik, egyik pillanatról a másikra odanyomnak az orra alá egy laborjelentést, rajta megannyi ismeretlen szóval, és az orvos csak csóválja a fejét... akkor onnantól kezdve minden megváltozik. De te, Csöpi, hihetetlenül jól kezeled ezt a helyzetet, kórházban vagy, nyomják beléd a sok mérget, de meg se kottyan ez a brutális beavatkozás.

Muszáj írnom erről, Csöpi.

Egyszerűen muszáj, mert azt szeretném, hogy tudd, mennyien szurkolnak neked most is. S a szeretetnél nincs nagyobb erő. Ezt neked pontosan tudnod kell, hiszen amikor a Fradi centere voltál, és gyakorlatilag nem volt olyan beadás, akár jobbról, akár balról, amely ne pattant volna be a válladról, a tarkódról, a füledről vagy a fenekedről az ellenfél kapujába, akkor is rajongtak érted. Pedig te soha nem voltál Albert Flórián, Varga Zoli, Nyilasi Tibi vagy Koch Robi-féle labdazsonglőr – te egyszerűen csak gólt lőttél.

Sokat. Megszámlálhatatlanul sokat.

Tudod, Csöpi, kevés ember van, aki jóval a pályafutása befejezte után, eltűnve a hétköznapi emberek forgatagában, még mindig ugyanolyan pozitív, szerethető figura marad, mint fénykorában. Talán a lényedből fakad, abból a mosolygós, pozitív, kicsit Máris szomszédszerű karakteredből.

S tessék, most ott gubbadsz egy kórházi ágyon.

Jön a karácsony, sőt, már itt is van, de te életerős férfiként nem ajándékok után rohangálsz, nem kispályázol a haverokkal, hanem orvosokkal, nővérekkel beszélgetsz, s leleteket nézel. Gyorsan, egészen gyorsan történt minden, rutinvizsgálat mutatta ki, hogy a véreddel gond van, s innentől kezdve harc, kíméletlen harc kezdődik a betegséggel.

Ott bent a kórházban egy vagy a sok ágyban karácsonyozó beteg közül, s talán nem is tudják a környezetedben, hogy íme itt van Dzurják József, a Ferencváros egykori gólkirálya, aki most nem a védőkkel, hanem rosszindulatú sejtekkel küzd.

Egyébként nem csodálkoznék, ha az járna a fejedben, hogy mennyire igazságtalan az élet, mert kerültél már egészen szörnyű szituációba korábban is, aggódtál az egyik legfontosabb emberért, szinte letaglózva a sors brutalitása miatt. Mondhatnád, nem jól van ez így, és igazad van.

De túlleszel rajta, ebben egészen biztos vagyok.

Akik láttak a kórházban, azt mondják, jókedvű vagy. Már persze a körülményekhez képest. S ez lehet a titka mindennek, a te gyógyulásodnak, a harcnak, amelybe most belekényszerített a Teremtő. Ezért írtam én most erről, Csöpi, hogy majd valaki mondja el neked: a szurkolók, az olvasók kedvelnek téged s aggódnak érted, ugyanakkor mindenki tudja, hogy újra te győzöl.

Velem, velünk együtt.

Sinkovics Gábor

Szinte ma is hallom, ahogy a körülöttem lévő felnőttek egyre csak szentségelnek, s azt mondják: tessék, már megint le kell feküdnünk a szovjeteknek…

Fájdalmas pillanat volt, annyi szent, Zámbó Sanyi lezser mozdulattal nekifutott a büntetőnek, megcélozta a bal alsó sarkot, és a nyakigláb Rudakov nevű kapus kiütötte a lövést. Hiába ugrott oda Szőke Pista, ő meg az oldalhálóba bombázott. Mondom, pokoli másodpercek voltak azok, egy futballimádattal megáldott gyerek számára különösen az. A magyar válogatott Európa-bajnoki elődöntőt játszott a szovjetekkel Belgiumban, amikor ez történt, s itthon a szurkolók nagy része az 1–0-s vereség után újra csak elkönyvelte magában, hogy mi egyszerűen nem nyerhetünk a ruszkik ellen.

Nem engedi a párt, vagy tudom is én.

Később, jóval később minden játékos tagadta ezt, egyikük sem nyilatkozott olyasmit, hogy: „Igen, nekem személyesen üzent Brezsnyev elvtárs, hogy ha gólt merek lőni, a Gulágra száműznek…”

Meg nem mondom, mi az igazság, lehet, hogy csupán legenda volt, hogy mi nem nyerhetünk.
De egy gyerek ezt akkor még nem érthette.

Kissrácként el nem tudtam volna képzelni, hogy a magyar válogatott, legyen szó futballról, vízilabdáról vagy agyaggalamb-lövészetről, ne akarjon nyerni. Mert egy kissrác számára nem lehetett csodálatosabb, hogy azt ne mondjam, mámorítóbb pillanata az életnek, amikor a Népstadionban több tízezer piros-fehér-zöld lobogó emelkedett a magasba, és zúgott a Hajrá, magyarok!

A haza szent.

Vagy legalábbis valami ilyesmi.

S ez még akkor is igaz volt, ha a történelemkönyvekben ellenforradalomként tanultuk az ’56-os eseményeket, kiemelve, hogy tuskólábú gengszter irányította a vérengzést a Köztársaság téren. Furcsa világ volt az, talán még irigylem is kicsit az úgynevezett rendszerváltás óta felnőtt gyermekeket, akiknek nem pozitív hősként kell tanulniuk a trendi bőrkabátot viselő Kun Béláról, valahogy mégsem irigylem őket. Tisztelet a kivételnek, hiányzik belőlük a haza iránti tisztelet (tudom én, hogy túl csöpögős ez a mondat…), és számukra nem ugyanazt jelenti a gyönyörű nemzeti lobogó, mint nekünk annak idején.

Különben nem bundáznának címeres mezben.

Nem adnák el jó pénzért a válogatott meccset, mert annál nagyobb szégyen, mint az árulás, kevés van a Földön.

De már a történelem sem számít, és itt nemcsak a futballtörténelmünkre, az Aranycsapatra vagy Albert Flórián Aranylabdájára célzok, és persze nem csak az új és új nemzedékek tagjai a hibásak. Meg nem értem, milyen kifacsart liberális eszme lehet az, amely provokációnak, szélsőségnek tartja a Nagy-Magyarország térképet?

Inkább büszkének kellene lenni erre.

De most ne menjünk vissza Szent István királyig.

Inkább csak az utánpótlás-válogatott néhány furcsa meccséig. Nem megvádolva senkit, de bizony flegma, pénzsóvár fiatalemberek hoztak szégyent az országra, s ez sokkal jobban fáj, mint a szerbektől bekapott nyolc gól vagy bármelyik más, manipulált meccs végeredménye. A háttérben gyűrűzik a bundabotrány, mi pedig csak kapkodjuk a fejünket az újabb és újabb sztorikat, neveket hallva.

Immár Kisteleki Istvánt is besározták.

Az egyik bulvárlap azt írta, edzőként bundázott.

S most tőle várjuk, hogy az asztalra csapjon, leleplezzen, rendet tegyen, mindent megtisztítson.

Messzire, nagyon messzire kerültünk attól a Zámbó Sanyi-féle elbaltázott tizenegyestől. S nemcsak időben – a lelkünkben is.

Sinkovics Gábor