Araszoltunk.

Lassan cammogva haladt a kocsisor. Az „élhető világváros" lelassította az embert. Hol kátyúk, hol dugók, hol idegbeteg autósok jelentettek akadályt. A megbénított, lelassított közlekedésnek egyetlen pozitívuma volt: ezredszer is megcsodálni Budapestet. Különleges hangulatú város – mégsem turistaparadicsom. Pedig az lehetne, ha nem vágnánk át az idetévedő amerikai vagy német vendégeket, nem százezrekért itatnánk velük a buborékos ásványvizet, ha lenne közbiztonság, ha nem kellene vigyázni lopásra, rablásra, az autóval érkező vendég kocsijának meglovasítására.

Araszoltunk.

Egyszer csak elém került az a Renault. Talán bevágott, talán a Holdról pottyant, nem is az a lényeg, hanem a zászló, amelyet a sofőr kifeszített a hátsó szélvédőre. De úgy ám, hogy műholdon keresztül még Las Vegasban is lássák. Nem is zászló volt az, kisebbfajta transzparens, amelyen az állt hatalmas betűkkel: Juventus.

A Juve csodálata töltötte be a kocsit.

Magam is szimpatizálok a Barcelonával, az Arsenallal, az Interrel, de eszembe sem jutna, hogy ilyen látványos akcióval jelezzem a világnak rajongásomat. Hanem az is nagy kérdés, mi visz rá egy magyar embert arra, hogy ilyen szinten szerelmesedjen bele az „Öreg Hölgybe". Vagy bármelyik más külföldi csapatba. Ahhoz a televízióban hétről hétre megcsodált szép játékon kívül valami egészen más is kell: személyes emlékek, családi tradíciók (fater kivitt Kispestre, s csak lestem, csodáltam Tichy Lajost vagy Kocsis Lajost). A stadion közelsége, a kézzelfogható élmények és még sorolhatnám.

Így lesz az ember Honvéd-, Fradi-, Újpest- vagy Vasas-drukker.

Mert itt nőtt fel, s kijárt az Üllői útra, a Megyeri útra, a Fáy utcába. Mert kivitték, gyerekként kicipelték, és megszerette, rajongásig megszerette a klubot, a meccsek semmihez sem hasonlítható hangulatát. S ez az érzés élete végéig kitarthat.

Még ebben a lepukkant magyar futballban is.

De mitől a Juve-rajongás?

Értem én, hogy Del Piero zseniális játékos, azt is értem, hogy a Juventus Olaszországban hihetetlenül népszerű (sokkalta jobban, mint Torinóban…) s még azt sem tartom lehetetlennek, hogy a klub történelme, a zseniális játékosok egész sora hatott a magyar ifjúra.

A Juve-zászló valamiféle szimbólum.

Üzenet a szépségét, látványát vesztett magyar futballnak, amelyben nincsenek példaképek, nem maradtak sztárok, egyre kevesebb a kedvenc, s egyre csökken a nézők száma. Eközben a televíziók ontják magukból a külföldi meccseket, lassan nincs olyan bajnokság, amelyet valamilyen adón ne lehetne nézni. Előbb-utóbb a Cicavízió is beszáll a versenybe, s ott nézhetjük a liechtensteini Vaduz hangulatos bajnokijait.

Talán sok már a meccs.

Túlzó a kínálat.

S ez belejátszik a magyar bajnokik látogatottságába is, az elkényelmesedett drukker inkább otthon marad, s megnézi a Liverpool–Evertont vagy a Parma–Juvét ahelyett, hogy kiballagna  a Hungária körútra vagy a Bozsik-stadionba. A magyar labdarúgás immár nem versenyezhet a gyorsabb, szemet gyönyörködtetőbb, a lelátókat megtöltő, varázslatos hangulatú angol, spanyol, olasz vagy német bajnoksággal.

Már úgy értem, élményvilágát tekintve.

Az más kérdés, hogy a Sport Tv kimutatásai alapján még mindig a hazai bajnoki találkozókat nézik a legtöbben. Ellentmondás? Aligha. Talán a Juve-zászlóval száguldozó fiatalember is szurkol a Fradinak, az Újpestnek vagy mondjuk a Diósgyőrnek, s még az is lehet, hogy a torinói klub reklámozása csupán afféle divathullám nála.

Araszoltunk tovább.

A dugók és a szmog szinte megfojtotta az embert.

A Juve-zászló egy balkanyarral eltűnt a szemem elől.

De az üzenete és a látványa most is bennem van.

Ha utolértem volna a piros lámpánál, talán barátságosan átszólok: „a Fradi 65-ben a VVK-döntőben Fenyvesi góljával legyőzte a Juventust Torinóban…"

De nem értem utol.

Meg aztán erre itthon már alig emlékeznek.

SINKOVICS GÁBOR

A politikának nincs helye a sportban.

Szép mondat. Karakán mondat. Dacos mondat.

Csakhogy éppen mi, magyarok, no meg a velünk nagyjából negyven esztendeig „testvéri szeretetben" élő úgynevezett szocialista országok lakói tudják, mit is jelentett az őket irányító diktatúra számára a sport. Még az angyali mosolyú Rákosi Mátyás is előszeretettel mutatkozott népszerű versenyzők körében, a krumplilevest nemzeti étellé emelő Kádár János pedig büszkén emlegette sportsikereinket.

Egykoron valóban sportnemzet voltunk.

Köszönhetően az állam, a diktatúra hathatós segítségének. De ugyanezt elmondhatták magukról a csehszlovákok, a bolgárok, a lengyelek, nem beszélve a NDK-sokról. A keletnémet országban szinte tenyésztették a King Kong-méretű, kis bajszos súlyemelőnőket, akik nagyjából annyira voltak nőiesek, mint egy villanyoszlop. S persze az úszóik, az atlétáik…

Tény: gyerekek ezrei álmodtak arról a lassan épülgető szocializmusban, hogy híres futballisták, öttusázók, vízilabdázók, atléták lesznek. Akkoriban nem kellett noszogatni a kissrácokat, hogy menjenek toborzóra – volt merítési lehetőség bőven. Megannyi pálya és klub várta a mozogni, versenyezni akaró lányokat, fiúkat.

Az úgynevezett rendszerváltás óta minden megváltozott. Sporttelepek, kisegyesületek, sőt nagy klubok lehetetlenültek el, a gyerekek érdeklődése pedig egyre inkább a számítógép felé fordult. A sport magára maradt, az állam (különösen az elmúlt nyolc esztendőben) egy kézlegyintéssel elintézte ezt a korábbi sikerágat. Az érv mindig ugyanaz volt: nincs rá pénz. Utólag igazat kell adnunk a pénztelenséget szajkózó politikusoknak, hiszen a milliók valóban eltűntek, hol egy reklámszatyorban, hol egy nokiásdobozban. Még az is előfordult, hogy végkielégítés formájában nagyjából százmilliós összegben egy különleges  képességű asszonyság számláján landolt.

Most hatalomátvétel készül.

Az egyszerű ember, amely már nem eszméket, sokkal inkább munkát, megélhetést, biztonságot keres, talán újra bizakodhat. Ha másban nem, abban: a most csomagoló elit már mindent ellopott, így az utódok tiszta lappal és üres államkasszával indulnak, s a várható hatalomátvétel begyűrűzik majd a sportba is – talán pozitív értelemben. Ami a futballt illeti, a hírek szerint már leosztották a lapokat, úgy hírlik, Csányi Sándor lesz az MLSZ tiszteletbeli elnöke, Mezey György kezébe kerül a szövetség irányítása, a kapitány pedig Egervári Sándor, Mészöly Géza vagy Lothar Matthäus lehet.

Ezek persze még csak találgatások.

Mint ahogy az is, hogy az új vezetőség hat futballklubot szeretne megerősíteni: a Debrecent, a Videotont, a Ferencvárost, a Győrt, az Újpestet és a Bp. Honvédot. Ezek közül az Újpest a kakukktojás, a másik öt klubnál rendezettek a viszonyok, van tulajdonos, így nagy valószínűséggel a Megyeri útra kell majd „pénzt irányítani".

A többiek kapaszkodhatnak.

Vagy fennmaradnak, vagy nem.

A hatalomátvétellel lehetőséghez jutnak azok is, akik úgymond jól helyezkedtek, de még ez is belefér.

A sport talán magára talál.

Szükség is van rá, a gyerekek az iskolában ne egymást vagy a földrajztanárt verjék agyba-főbe, mobiltelefonnal felvéve a brutalitást. Mert jó lenne azt hinni, hogy még mindig van közöttük olyan, aki elolvasta Szerb Antal Utas és holdvilág című könyvét, bár az irodalom aligha veheti fel a versenyt a bandázással.

Talán új élet vár ránk.

A politikának nincs helye a sportban.

De egy okos politikus sokat adhat – és kaphat a sporttól.

SINKOVICS GÁBOR

A pillanat eljött tehát.

Várható volt, hogy mindez bekövetkezik. A lelkesedés, a rajongás hétről hétre, napról napra nőtt, a látvány pedig önmagáért beszélt. A vasárnap esti Zaragoza–Barcelona meccs közben felhevült riporter egyszer csak azt mondta: Lionel Messi minden idők legjobb futballistája. Az ember persze óvatosan bánik az összehasonlításokkal. Mert nem könnyű összemérni a virtuóz Frédéric Chopint Szamuráj Szilárdné kisnyugdíjassal, aki hajcsavarókkal a fején, strandpapucsban is tökéletesen eljátssza a Boci, boci, tarkát.

Zongoráztak mindketten, de mégsem ugyanaz.

Így van ez a futballsztárokkal is, nem könnyű különbséget tenni a zsenik között. Ugyanakkor mégiscsak szólhat valami Lionel Messi abszolút győzelme mellett (már persze, ha van ilyen egyáltalán…), tudniillik ő az összes korábbi klasszis között a leggyorsabb, legbrutálisabb s leginkább védekező korszakban mutatta meg, sőt, mutatja meg hétről hétre, hogy utánozhatatlan tálentum. A kis argentin úgy kerülgeti a felé, elé becsúszó lábakat, mint gladiátor a dárdák tengerét. Mozdulatai utánozhatatlanok és ösztönösek. Hiába telnek az évek, még mindig gyerek, és talán ezért is lehet ennyire felszabadult a zöld gyepen. Úgy trükközik, úgy szlalomozik, mintha egy rosariói grundon tenné unokatestvérei és három nagybácsi társaságában.

Hogy Messi lenne-e minden idők legjobb futballistája, ez alighanem megítélés kérdése, az viszont bizton kijelenthető, hogy ő az egyik legszimpatikusabb, leginkább szerethető világklasszis valamennyi közül. Elkerülik a botrányok, ha ötször döngölik bele a talajba, ötször is talpra pattan, hiszti, látványos színjáték nélkül. A magánéletéről nem cikkeznek, a szex, drog, rock and roll életérzést meghagyta David Bowie-nak, Mick Jaggernek, Iggy Popnak, no meg azoknak a futballistáknak, akik botrányt botrányra halmoznak. Van belőlük bőven a bulvársajtó nagy örömére. Messi persze nem szent, még csak az kéne, egészséges fiatalemberként ne is legyen az.

De a futball mindenek feletti a számára.

Az ösztönei viszik, az agya egyetlen jelet küld a lábainak meccsek közben: eljutni bármi áron az ellenfél kapujáig, még akkor is, ha nyolc védő vagy a második ukrán front próbálja föltartóztatni. Nincs akadály, nincs leküzdhetetlen fal előtte. És ebben rejlik a titka, enyhén leszegett fejjel nekiront az előtte tornyosuló, riadt védőknek, és szép sorban a fűre fekteti őket.

Aki látta a vasárnap esti, Zaragoza elleni meccset, az pontosan tudja, miért esett enyhe transzállapotba a riporter, és miért mondta azt, hogy immár Lionel Messi minden idők legjobb futballistája. S persze, rögtön jöhet a cáfolat, hogy akkor mi a helyzet Puskás Öcsivel, Didivel, Garrinchával, Alfredo di Stéfanóval, Eusebióval, Albert Flóriánnal, Gianni Riverával, Bobby Charltonnal, Johan Cruyff-fal, Platinivel, Maradonával, Ronaldinhóval, Ronaldóval vagy Cristiano Ronaldóval?

És még sorolhatnám.

Kijelenteni, hogy Lionel Messi jobb valamennyiüknél, talán túlzás.

De az is igaz, hogy ez az argentin fiú magában hordozza mindazt, ami korszakok, évtizedek, világbajnokságok óta a futball sava-borsát jelenti. A játék gyönyörűségét, egyediségét és utánozhatatlanságát.

Frédéric Chopinből csak egy volt.

Nem megbántva Szamuráj Szilárdné kisnyugdíjast.

Lionel Messi neve is fennmarad az idők végezetéig.

S megint eljött a húsvét.

Arra határozottan emlékszem, hogy mindennél jobban szerettem ezt az ünnepet, a telet lebirkózó friss napsütéssel, a mámorító tavaszi illattal. S az sem volt mellékes szempont, hogy gyerekemberként erre az egy napra legalább felnőttnek tekintettek. És miután elhadartam az enyhén dadaista ihletésű: „zöld erdőben jártam…” kezdetű verset, már öntötték is a stampedlis pohárba a kevertet, vagy a rumpuncsot.

Egyik borzalmasabb volt, mint a másik.

Ám a likőrök hatására egy kissrác már-már Old Shatterhandnak képzelte magát, és úgy ment peckesen, jólfésülten, kezében fémtízesekkel, színesre pingált tojásokkal teli zacskóval, hogy azt gondolta, övé a világ.

Ám azon a bizonyos húsvéton, már kamaszként, nem locsolni, hanem futballozni indultam. A Vasas ünnepi ifitornát rendezett a Fáy utcai stadionban, és én az angyalföldi Ifi I visszafogottan szépreményű centereként vártam a nagy eseményt. Meg nem mondom, milyen indíttatásból hívták meg akkor a svájci Basel, a csehszlovák Slavia Praha és az MTK gárdáját, de  nem is ez a lényeg.

Életem egyik legizgalmasabb húsvétja lett az.

A meccseket természetesen a hátsó salakos pályán rendezték, s előttem van a svájciak riadt tekintete, akik közül néhány talajmintát gyűjtött, hogy otthon megmutassa: szerencsétlen magyarok fű helyett  kavicsokon és porban futballoznak. Talán ez is közrejátszott abban, hogy a nyitó meccsen 7–2-re megvertük a Baselt, és a második félidőben négy góllal vettem ki a részem a sikerből.

Így utólag egyértelmű: fiatalságom talán legemlékezetesebb negyvenöt perce volt az, leszámítva néhány szerelmetes randevút, egy-két matekdogát, és elakadt liftben töltött perceket. Előttem van, ahogy a svájci fiúk a nagy zakóért cserébe samponokkal, piperecuccokkal ajándékoznak bennünket, s magam a tőlük kapott Fa szappanról sokáig azt hittem, hogy fából készítették.

Másnap 4–2-re megvertük a Slavia Prahát.

Ott két gólt lőttem.

A harmadik meccsen 5–0-ra páholtuk el az MTK-t, s akkor már megengedhettem magamnak egy kis lazítást, a gólkirályi cím így is az enyém lett.

Életemben először és utoljára.

Abból a Vasas ifiből egyébként két fiúnak sikerült igazi futballistává válnia, Huszárik Lászlónak, aki később a Verebes-féle MTK-val bajnoki címet nyert, majd újpesti jobbhátvédként foghatta a Napolival kupameccsre érkező Diego Maradonát. S mellette a különleges talentum Rixer Géza futott be karriert. Különben annak a korosztálynak egyértelműen a ferencvárosi Koch Róbert volt a legjobbja – nem győztem csodálni egymás elleni meccseinken a virtuozitását, játékintelligenciáját.

A tornát természetesen mi nyertük.

Jött a díjátadó ünnepség. Előttem van, ahogy a gondnok odacipeli az edzőpályákhoz a kisasztalt, majd szép komótos mozdulatokkal telipakolja kupákkal, serlegekkel. Doktor István, a Vasas akkori technikai vezetője rövid beszédet mondott, s egyenként szólította a díjazottakat. Apám büszkén várta a pillanatot, hogy a fia is magasba emelheti a saját serlegét. Mindenki megkapta a magáét. A legjobb mezőnyjátékos, a legjobb kapus, és döbbenten láttam, hogy az asztalról eltűntek a kupák. Doktor István ekkor mondta, hogy akkor most tapsoljuk meg a gólkirályt, éljen, éljen, éljen.

Mentem felé riadt képpel.

Ő meg a kezembe adott egy varródobozt.

A tetején matyó hímzés, igazi giccses darab. Talán a gondnok feleségéé lehetett, mindenesetre amikor zavaromban felmutattam, s felemeltem mint valami világbajnoki trófeát, csapattársaim röhögőgörcsöt kaptak. A svájciak és a csehek gyaníthatóan azt gondolták, hogy a mütyürke dobozban lapul valami kincs, ám az tökéletesen üres volt.

Ez jutott nekem.

Azon a délutánon büszkeséggel teli fájdalommal arra gondoltam, valami nem stimmel a magyar futballban. S amikor néhány hónappal később, 1978 júniusában egy bizonyos Garrido nevű portugál bíró kiállította Törőcsik Andrist, majd Nyilasi Tibort az Argentína elleni világbajnoki nyitó meccsen, már biztosan tudtam, a varródoboz valamiféle jel, vagy üzenet volt a hanyatlás felé…

SINKOVICS GÁBOR

„Korrupt vagyok, és hazudós, magyar anya szült engemet…”

(A. E. Bizottság Tánczenekar a '80-as évekből…)

Te, ötven felé araszoló, kissé kopaszodó, pocakosodó polgártárs, most joggal érzed becsapva magad. A rohanó idő már megkongatta neked a finist jelző harangot, és te naivan azt gondoltad, hogy az utolsó kör kezdete előtt kiengedhetsz, lazíthatsz. Tévedtél. Talán akkor is tévedtél, amikor sok-sok esztendővel ezelőtt valamelyik háromnapos bécsi IBUSZ-út során nem léptél le a Mariahilferstrasse forgatagában, hogy meg se állj Floridáig. Nem mondom, hogy most yachtod lenne, két úszómedencéd, körötte, benne egészséges, huszonéves lebarnult cicababákkal. De talán nyugodtabb lennél amerikás magyarként.

Maradtál, mert szeretted a pörköltszagú  kisvendéglőket, ragaszkodtál a családodhoz, a barátaidhoz és az oroszok által megszállt országhoz. Közben nyomták a fejedbe a sok hazugságot, ideológiai tündérmesét meg a Wartburg-kipufogógőzt. Talán egy örömöd volt a napi korsó sörök mellett, hogy olykor kimentél a Népstadionba kettős meccset nézni, s együtt üvöltöttél hetvenezer emberrel.

Elmúlt, ez is elmúlt.

S most, 2010-ben azt mondhatod magadban, hogy az elvtársak jól megtréfáltak mindenkit. A legvadabb kapitalizmust szabadították rád, kész szerencse, hogy mindezt a dús szőrzetű Marx és a kopasz Lenin nem élhette meg. Miközben te, ötven felé araszoló polgártárs, munkát keresel, természetesen gyalog, mert a brutális benzinár miatt nincs pénzed tankolni, egyre csak idegesebb leszel a hírek hallatán.

Hogy megint loptak, csaltak.

Aztán látod a politikusnak nevezett gengsztereket vigyorogni a képernyőn, bele a képedbe, és persze üvöltenél, hogy ez így nincs rendjén. Végiggürizted az egész életedet, és most megint újabb és újabb bőrt akarnak lehúzni rólad.

Mondanám, hogy menj, eridj, fuss el innen.

Igaz, ezt néhány éve Gyurcsány Ferenc is mondta.

El lehet menni innen, akinek nem tetszik -- fogalmazott akkor.

De már nem kellessz sehová, és ezt te is tudod.

Itt kell megkapaszkodnod, fogódzót, örömet találnod.

Mondanám, hogy járj színházba, de hol van pénzed jegyre?

Marad a futball, már persze ha még nem kaptál csömört e gyönyörű sportág magyaros változatától.

Össze vagy zavarodva, mert összezavart a világ, amelyben élsz.

Csak akkor értjük a földet, ha az eget már megértettük.

Vagy már akkor sem.

Sinkovics Gábor