Látom azt a brutálisan szétvert arcot.

Látom, még most, nyolc esztendő távlatából is látom a bepólyált fejet, amelyből csak egy csukott szem látszik, s megannyi orvosi műszer csipog, ciripel. S itt van előttem a rémült apa tekintete, a barátok dühe és mindenek fölött a tehetetlenség érzése. Akkor még élt Simon Tibor, vasárnap délután volt, a rádió óránként mondta be a híradásokban, hogy szombat éjszaka egy budai szórakozóhely előtt, a Mammut üzletközpont közelében gyakorlatilag agyonverték a Ferencváros egykori válogatott hátvédjét, aki súlyos, életveszélyes állapotban került kórházba. S ott álltunk néhányan az ágya mellett, és nem volt mit mondani.

Simi teste még zihált, de a lelke már messze járt.

A közvéleményt sokkolta az egykori kőkemény hátvéd tragédiája. Egymásnak ellentmondó hírek érkeztek, mi is történt valójában azon a borzalmas éjszakán. Szemtanúk és álhírterjesztők mondták a magukét egy bizonyos pezsgővel lelocsolt arabról, felheccelt verőemberekről. Lassan, nagyon lassan állt össze a kép, amely azért még ma is homályos. Homályos, ahogy Simi fut, menekül az éjszakában, mögötte kidobók talán belőve, gyűlölettel telve, és az ütések, rúgások képe, a magatehetetlenül fekvő, életveszélyes sebet kapó Simon Tibor látványa...

Mindez még most is felkavaró.

S persze most majd lesznek, akik azzal érvelnek, hogy Simon Tibor akkor, ott magának kereste a bajt, amúgy is alvilági körökben mozgott, és hasonlók.

Érvek és ellenérvek.

De az igazi futballdrukkernek az a Simon Tibor maradt meg az emlékezetében, aki végigfutotta, zakatolta, harcolta a kilencven percet, legyen szó egy unalmas bajnokiról vagy a legfontosabb Bajnokok Ligája-meccsről. Ezért is lett, lehetett Simi afféle szimbólum, némi pátosszal élve a fradizmus szimbóluma. És persze, hogy voltak ellenségei meg irigyei, nem is kevés. Aki valahogy, valamiért sikeres, azt ebben az országban úgyis kritizálják, megtalálják, és mindent összehordanak róla.

Simi nem volt szent.

Ezt nagyon is jól tudom, de nem is várta el tőle senki, hogy glóriával a fején szerelje a felé futó balszélsőt, vagy zsoltárokat énekeljen az ellenfél támadóinak. Mégis, az a fajta mentalitás, ami benne lakozott, példaértékű volt. Magam sokszor tapasztaltam mindezt, például a Petneházy Clubban, ahol a Fradi 1995-ben a BL-meccsekre , az Ajax, a Real Madrid és a Grasshoppers elleni találkozókra készült. Simi ott is vezér volt, ha kellett, megrázta, felpofozta Babatunde Fatusit, biztatta Zavadszky Gábort és a többi fiatalt.

S ha kellett, lányokat szerzett.

Legenda, vagy talán igaz, a Petneházy Club faházai sokat mesélhetnének telt keblű, kerek fenekű hölgyek látogatásáról az éjszaka leple alatt, a Fradi-játékosok nagy-nagy örömére.

De a pályán ebből semmi sem látszott.

Azt mondják, ma is azt mondják sokan, Simon Tibor maga kereste a sorsát.

Én erre meg azt mondom, hogy állatot nem gyilkolnak le úgy, ahogyan azt vele tették.

És azt sem feledem, ahogyan Simi halála után hetekkel, talán hónapokkal megkezdődött a bírósági tárgyalás. Ott ültem tudósítóként, és csak jöttek, jöttek be a terembe ilyen-olyan alvilági alakok – és nem Simi barátai, hanem a gyilkosok ismerősei, és szinte vizslatták a kis tárgyalóteremben, ki az, aki Simi miatt van itt, ki a gyászoló fradista, és kit kell ott is megfélemlíteni, terrorizálni. Sohasem felejtem el: telefon ment a Fradi-tábor tagjaihoz, hogy jöjjenek, jöjjön az erősítés oda a bírósághoz, mert itt ez a brutális erődemonstráció.

Kész szerencse, hogy nem lett tömegverekedés.

Nyolc éve történt mindez.

Azóta megannyi tragédiát  élhettünk át futballpályán, kajakban. A Dunán halt meg kedvenc sportolónk, pótolhatatlan veszteséget maga mögött hagyva. És tavaly meggyilkolták, Veszprémben agyonszúrták Marian Cozmát, ami már egészen másfajta indulatokat és fájdalmat kavart.

Csaknem hasonlót ahhoz, amit Simi kivégzésekor éreztünk.

A Ferencvárossal is regénybe illő dolgok történtek azóta – talán a fradizmus tűnt el leginkább a klubból, az a fajta ragaszkodás, amelyet Simi képviselt egykoron. Mert a drukkerek fújták kívülről, hogy „Simon, Pintér, Limperger, Keller", vagy később: „Simon, Telek, Kuznyecov, Keller", s akkor még megtelt az Üllői úti stadion.

Mára sok minden kiveszett és elveszett ebből.

Simon Tibor majdnem napra pontosan nyolc éve, 2002. április 23-án hunyt el.

A gyilkosok azóta már túl vannak a nehezén.

Pénteken Fradi–Újpest derbi lesz az Üllői úti stadionban.

Simi ezen a pénteken is ott lesz a derbin – köszönhetően a Fradi-tábor tapsának és hangjának.

A Ferencváros vezetőedzője is lehetne ma már.

Sinkovics Gábor

Játszott annak idején a III. Kerület serdülőben egy Reisz nevű fiú. Na, most ez a Reisz gyerek rengeteg örömet szerzett magának, amikor vasárnap délelőttönként a bajnoki meccseken szép sorban kicselezte az ellenfél védőit. A Ganz-MÁVAG, a Budafok, az Április 4. Vasas hátvédei rémülten tolattak, ahogy a Reisz gyerek megindult a lasztival, s laza bokával jobbra-balra elszlalomozott közöttük. Az óbudai srácok biztosra vették, hogy a Reisz gyerekből híres futballista lesz, tán még össze is állították a magyar válogatott csatársorát, amely így festett volna: Pusztai – Törőcsik – Reisz – Váradi.

Aztán minden másként alakult.

A Reisz gyerek a maga virtuozitásával, különleges talentumával együtt eltűnt, kámforrá vált. Soha nem lett belőle ismert játékos. Pedig sokan rajongtak érte, hiszen képes volt megmutatni, mitől is gyönyörűséges játék a futball.

Mindez most a listáról jutott eszembe.

Sőt, a listákról.

A nemrég piacra került FourFourTwo magazin kezdte a listázást, újságíró kollégákat kért fel, hogy szavazzanak, segítsenek összeálíltani minden idők legjobb magyar futballistáinak a rangsorát. Amikor mindez megjelent, máris jöttek az érvek s ellenérvek. Hogy ő miért került be, az meg miért maradt ki. A vita odáig fajult, hogy a közelmúltban már elkészült az első „ellenlista", amelyet egy másik sajtóorgánum állított össze.

S itt álljunk is meg egy pillanatra.

Rögtön kérdezném is: ki volt a jobb jobbszélső, Budai II László vagy Kiprich József? Továbbmegyek: össze lehet-e hasonlítani Bozsik József, Kocsis Lajos vagy Détári Lajos teljesítményét? Más korszak, más tempó, más futballközeg.

Egyébiránt nincs semmi baj ezekkel a listákkal, ha az ember nem veszi túl komolyan őket. Sok szakmai alapja nincs az efféle összehasonlítósdinak, mert például miként lehet rangsorolni egy kapust és egy centert? Magunk közt szólva kapusfronton nem álltunk valami fényesen, kevés egyes számú klasszis repkedett a magyar légtérben. Ami a hátvédeket illeti, már sokkalta jobb a kép, Mészöly Kálmán világklasszis volt, de én ide sorolom Páncsics Miklóst is, s akkor még nem beszéltünk Mátrai Sándorról, Bálint Lászlóról, Lóránt Gyuláról...

S megannyi név a drukkerek emlékezetében.

S persze ettől is igazságtalan az effajta lista, hiszen egy csatárnál a gólok pontosan mutatják a hatékonyságot, de még véletlenül sem készül olyan statisztika, amely megmutatná, hogy valamelyik védő hányszor mentett ollózva a saját gólvonalán, hányszor csúszott be szinte vert helyzetben, s hányszor keresztezett magabiztosan. Ezért is okozott komoly felháborodást, amikor 2006-ban Fabio Cannavaro lett a világ legjobbja – egyértelműen Itália világbajnoki címe miatt.

Védőre ritkán sózták rá az aranylabdát.

Össze lehet és egyáltalán, össze szabad-e hasonlítani Fabio Cannavarót mondjuk Robinhóval?

Na, ilyen a mi listánk is.

Ráadásul a 21. század ifjú hazai szurkolói már unják a múltidézést, számukra Gera Zoltán a legjobb magyar futballista. S ezt is el kell fogadnunk, ők ezen nőttek fel, Gera cselein, ollózásain és szaltózásain. Gerát összevetni mondjuk Törőcsik Andrással... Hát enyhén szólva is túlzás.

De végül is ettől szép ez az egész.

A játéktól.

Mert a szurkoló élete végéig cipeli a lelkében s az emlékezetében a korábbi kedvencek cseleit, lövéseit, góljait, védéseit. Korokat, korszakokat egymás mellé helyezni, megversenyeztetni aligha lehet. Mindegyiknek megvolt a maga szépsége.

Így aztán kijelenteni, hogy ki volt minden idők 50, 25 vagy 13 legjobb magyar futballistája – csupán társasjáték a múlttal.

Túlságosan komolyan venni aligha lehet.

Az igazi drukker úgyis tudja, neki ki volt a legjobb.

S nem is felejti el soha.

Akárcsak én a Reisz gyereket.

SINKOVICS GÁBOR

„Most lőjj, most lőjj, …góóól!”

És belőttem.

Jobb belső csüddel nyestem el – két Gulliver-szerű védő mellett – a lasztit, amely a bal sarokba vágódott. A soroksári kapus úgy ugrott a pontos lövés után, mint Gordon Banks, de hiába. Örült a nép a pálya szélén, boldog volt a falu apraja-nagyja. Én pedig szerényen kocogtam vissza a középkezdéshez, és néhány pillanatra Törőcsik Andrásnak és Izsó Ignácnak képzeltem magam. Onnantól nem volt megállás. A csapat, az MTK egyik veszélyes akciót vezette a másik után, és volt olyan támadás, amelynek a végén azt gondoltam, mindjárt hullámozni kezd a tömeg, már persze ha a száz valahány tökmagozó helybélit tömegnek lehet nevezni.

Győztünk 4–1-re.

Úgy is fogalmazhatnék, ízzé-porrá zúztuk a Soroksárt.

A meccset egyébként nem adta a televízió, igaz, miért is adta volna a területi bajnokság bármelyik találkozóját. Pedig akkoriban, a 80-as évek elején még nagyon is érzékelhető volt valamiféle futball-láz az országban, jóllehet a drukkereket inkább a Fradi, az Újpest vagy a válogatott meccsei hozták tűzbe, és nem az MTK–Soroksár bajnoki.

Az MTK egyébként a Mányi TK volt.

Viszonylag kevesebb bajnoki címmel, kurtább történelemmel és picinykét más lehetőségekkel, mint a nagy múltú névrokon. A mányi pálya tudniillik a Hungária körúti stadionnal ellentétben, enyhén lejtős volt, egy nagyobb kapuskirúgásnál a labda Hurvenyák Frigyes termelőszövetkezeti alkalmazott karalábéföldjén landolt. További különbséget jelentett, hogy a mányi klubház – benne két öltözővel és egy rendszeresen elduguló, füstölő olajkályhával – leginkább egy vasúti váróteremre emlékeztetett.

De volt valami, ami a Mány mellett szólt.

Az edző személye.

A Mányi TK trénerét Végh Antalnak hívták.

Mi, játékosok egyszerűen csak Tóni bá′-nak szólítottuk, és nagy-nagy lelkesedéssel hallgattuk a taktikai értekezleteit. Ezeket rendszerint heves gesztusokkal és gyönyörű hasonlatokkal tette élvezhetővé, jóllehet, a felét sem értettük. Azzal sem volt különösebb gond, hogy Tóni bá′, a híres író, a „Miért beteg a magyar futball?″ kultikus mű szerzője rendszeresen klottgatyára vetkőzött, stoplis csukát húzott, és megmutatta (illetve megpróbálta megmutatni…), hogyan kell teli csüddel lőni, bal külsővel passzolni.

Tiszteltük őt a lelkesedéséért és a pénzéért.

Mert bizony profik voltunk mi, MTK-futballisták, legalább is az a nyolc vagy tíz labdarúgó, akit Budapesten talált Tóni bá′. Volt egy bejelentett kamu állásunk a tsz-nél (ha jól emlékszem, én fejőnő voltam), jött értünk egy Barkas márkájú luxusjárgány egy Moszkva tér közeli presszóba, és levitt edzésre, majd visszahozott a tréning után. Mindezt a tsz és Végh Antal pénzéből.

Nem szeretnék itt sztárt faragni saját magamból, de nagyjából kétszezonnyi mányi remeklésem során ezt az egyetlen gólt lőttem, és azon a meccsen én lettem az MTK legjobbja, mindezért pedig a Tóni bá′ unyi borospincéjében rendezett győzelmi vacsorán (naná, hogy ilyen is volt rendszeresen) ezer forintot kaptam.

Csúcsgázsi – sőt, pályafutásom csúcspillanata.

Az MTK tündöklése néhány évig tartott.

Én a következő meccsen fél óráig nem értem labdába (ezt az ellenfél kispadján ülő cserejátékosok mérték…), és jobbnak láttam, ha nem álmodozom sem a Barcelona, sem a Göztepe Izmir dresszéről.

A csukát szögre akasztottam.

Végh Antal pedig nemsokára elköszönt, abbahagyva az edzősködést. A legenda, az ő legendája azóta is él Mányon, abban a faluban, ahol Magyarországon egyedülálló módon: mindenki MTK-szurkoló…

Ouagadougouban nagy valószínűséggel kevés szó esik Puskás Öcsiről, a sárga villamosról  és a mákos gubáról. Burkina Faso fővárosában megvan a maguk baja az embereknek, a szárazfölddel körülölelt állam ugyanis földünk legszegényebb országainak egyike. Vujity Tvrtko vagy bármelyik, tragédiák után kutató riporter Ouagadougou főterén könnyes szemmel mondaná a mikrofonba: emberek, itt állok a csóróság közepén! S nem lenne ebben semmi túlzás, hiszen a népesség fele a szegénységi küszöb alatt él. Sok irigyelnivaló nincs Burkina Fasóban, délen májustól októberig zuhog-ömlik az eső, északon ugyanakkor pokoli szárazság dúl. A hétköznapokat a küzdelem, az életben maradásért folytatott harc jellemzi. Az egykori Felső-Volta nevét az ország később államcsíny áldozatává váló elnöke, Thomas Sankara 1984-ben változtatta Burkina Fasóra, amely magyarul azt jelenti: becsületes emberek országa.

S nemcsak becsületesek, sikeresek is.

Már ami a sportot illeti.

Persze ne gondoljunk itt nagy eredményekre, világcsúcsokra, emlékezetes győzelmekre, mert például a 2004-es athéni olimpián az afrikai országot nyolc atléta, egy úszó és egy cselgáncsozó képviselte, minden különösebb felhajtás nélkül. De már az is valami, hogy az ötkarikás tudósításokban nem szerepelt külön Burkina Fasó-i úszó, aki mondjuk gumimatracon vagy kacsás úszógumival, a táv felénél feladja a küzdelmet. Ilyen nem volt, mint ahogyan az ország futballválogatottja sem jutott el soha a világbajnokságig. Eddigi legnagyobb diadala az 1998-as Afrikai Nemzetek Kupáján elért negyedik helyezés volt.

Most pedig éppen ott tart, ahol a magyar válogatott.

A FIFA világranglista 52. helyén.

Holtversenyben.

Dramatizálhatnánk ezt a dolgot a végletekig, de nem érdemes. Elég csak rápillantani a nemzetközi futballszövetség legfrissebb listájára, és vagy sírhatnékja támad az embernek, vagy a térdét csapkodja a röhögéstől kínjában. Mert jó kis spíler Charles Kaboré (Marseille), Yssouf Koné (CFR Cluj), Jonathan Pitroipa (Hamburg), valamint Moumouni Dagano, aki 12 góljával holtversenyben a 2010-es vb selejtezőinek gólkirálya lett, de náluk nekünk, magyaroknak több sztárunk van. Legalábbis papíron.

Valamiért mégis egyformák lettünk. Hogy hol teremnek az ügyes Burkina Fasó-i futballisták, az nagy kérdés, talán a nedves szavannán, a sivatagi sztyeppén. Merthogy ezekből van bőven az országban. Vasútvonallal ugyanakkor mindössze eggyel büszkélkedhetnek.

Hogy aztán a mossi vagy a bobo népcsoport tagjai, beszélnek-e mostanában erről a FIFA ranglistáról, az is nagy kérdés. Talán van olyan lelkes drukker közöttük, aki büszkén mondogatja, a legfontosabb népi hangszer, a vállra akasztható dob, a lunga ütögetése közben, hogy „apuskám, olyan jók vagyunk, mint a magyarok”. És ha lehetősége van utánanézni az interneten, akkor azt is láthatja, hogy a mi nemzeti csapatunk már két világbajnoki ezüsttel büszkélkedhet, és számos klasszist adott a sportágnak.

Ettől aztán még hangosabban verik a lungát.

Miközben mi tovább húzhatjuk a vészharangot.

Sinkovics Gábor