Az illetékes elvtárs nyugodtnak tűnt, még mosolygott is bátran bele a kamerába, bele az előtte kissé idegesen mocorgó újságírók képébe.

Valószínűleg Valentino-öltöny volt rajta, és minden bizonnyal Hugo Boss-parfümje illatosította. Kérdezték, újra és újra kérdezték, de a feszültség, a tollforgatók feszültsége nem ragadt át rá. Úgy csinált, mintha minden a legnagyobb rendben lenne. Tán valamiféle ukázt kapott fölülről, mert a FIFA munkatársaként még véletlenül se ejtette ki a száján azt a szót, hogy baj van, gyerekek, komoly baj.

Pedig mondhatta volna.

Megint a sportág válságáról cikkeznek, megint reformokat emlegetnek szerte a világban.

Tegyük hozzá rögtön, teljes joggal.

De az illetékes elvtárson mindez nem látszott. Arckifejezése, derűt sugárzó mimikája éles kontrasztban volt a helyzet komolyságával. A vele szemben helyet foglaló, különböző országokból érkező tudósítók, tévéstábok, tollforgatók nagyjából ugyanarra voltak kíváncsiak: meddig még?

Erre volt a válasz a szelíd mosoly.

S persze néhány szó: a kérdés nem aktuális.

Ekkor kellett volna ráborítani az asztalt (legalábbis képletesen...), vagy beleüvölteni a képébe, hogy ember, ez itt játék, de véresen komoly játék, amely nemcsak sok-sok pénzről, hanem egy ország hangulatáról is dönthet.

Mi, magyarok persze kívülállóként figyelve a nagyok dolgait, rögvest csatlakozhattunk a dühösek társaságához, a reformot követelők ligájához és nagy általánosságban a világ közvéleményéhez, hiszen a futballtörténelemben mi magunk is átéltünk már hasonlót. Visszamehetnénk 1954-ig, a berni világbajnoki döntőig, egy bizonyos Ling nevű angol bíró gyalázatos ítéletéig, amikor érvénytelenítette Puskás Ferenc gólját, vagy felhánytorgatnánk ezredszer egy Latisev nevű szovjet elvtárs csalását 1962-ből, amikor a zseniális Tichy Lajos távoli bombája vágódott a csehszlovák gólvonal mögé – mindhiába. A probléma nem újkeletű tehát. A németek is jót vicceltek ezzel a szituációval, amikor most Frank Lampard szabályos góljának elvételekor afféle sorsszerűséget, a sors igazságtételét emlegették egy Dienst nevű svájci bíró kapcsán.

Ki ne tudná: a '66-os világbajnoki döntőn Geoff Hurst lőtt olyan gólt (illetve a nyugatnémetek szerint nem is volt az gól...), amelyet a svájci bírón (meg szovjet segítőjén) és az angolokon kívül senki sem látott bent – nemcsak Tilkowski, az NSZK kapusa, a fél világ is tiltakozott.

Az angolok most visszakapták.

Az illetékes elvtárs talán még nem is élt ekkor.

Most pedig hárítja a rá, a FIFA-ra zúdult haragot.

Mosolyog, és azt emlegeti, a kérdés nem aktuális.

És itt bizony falsul cseng a sors emlegetése.

Különösen a XXI. század technikai vívmányait figyelembe véve.

Van még hátra néhány fontos meccs, aminek egyrészt azért is örülhetünk, mert bizony eddig nem ez minden idők legjobb világbajnoksága, így bízhatunk abban, hogy a csapatok megajándékoznak legalább egy, száz év múlva is emlegetett meccsel.

És jobb híján abban is reménykedhetünk, hogy lesz legalább még egy fatális bírói hiba.

Akkor talán végre lehervad az elégedett mosoly az illetékes elvtárs arcáról.

Joseph Blatternak szeretettel.

A világ futballja arrafelé tart, amerre José Mourinho mutatja az irányt. A portugál tréner nincs ott a vb-n (hacsak nem a VIP-páholyokban csendes szemlélőként...), ám a szellemisége nagyon is fellelhető.

A 21. század tökélyre fejlesztett célfutballjában úttörő szerepet vállalt. Hányan sajnálták a Barcelonát, amikor tavasszal elbukott az Inter elleni Bajnokok Ligája-elődöntőben. Sokan mondták akkor: a célfutball legyőzte a szép futballt.

S az Inter megnyerte a Bajnokok Ligáját.

José Mourinho taktikája mindent és mindenkit legyőzött. A portugál szakember racionalizmusa és kreativitása olyan Intert hozott létre, amelyen talán még a virtuóz Lionel Messi sem volt képes áthatolni. Mourinho taktikát gyárt és kreál – ehhez keresi a megfelelő embereket.

Dunga hasonló utat jár be.

Neki aztán siránkozhat a brazil sajtó s több millió szurkoló, hogy miért nem válogatta be Ronaldinhót, Patót, Adrianót, ő csak legyintett, mondván, megvannak a maga emberei. S aki látta a brazilokat, az aligha vitatkozhat ezen. Minden és mindenki a helyén van, a gépezet hatékonyan, helyenként szépen működik.

Csak a korábbi látvány, a szamba íze hiányzik.

De el kell ezt fogadnunk, az eredményesség mindenekfelett. S hogy ez a célfutball mindenki számára járható út, azt bizonyítják a kiscsapatok is. Szó sincs japán, dél-koreai vagy szlovák csodáról. Az adott kapitányok megfelelő taktikával és alapos felkészültséggel (s tán némi szerencsével...) tovább léptek csapatukkal a csoportkörből, s most róluk beszél a világ.

Fegyelem, erő és önbizalom.

Ez a siker titka.

Érdemes lenne mindezt áttanulmányozni a hazai szakembereknek is, s belesulykolni a kishitű magyar futballistákba. S nem lehet elégszer hangsúlyozni: a szlovákok továbbjutása és elismerésre méltó szereplése immár nem pénzkérdés.

Ezt az utat mi, magyarok is bejárhatnánk.

A célfutballhoz nem kellenek futballzsonglőrök. Csak rengeteg munka, szisztematikus felkészülés és jó kiválasztás.

A világbajnoki győzelemhez kell azért más is.

A célfutball mellé néhány zseni.

A riporter cinikus.

Az első perctől kezdve az. Már a himnusz alatt is pikírt megjegyzést tesz, hogy aztán később mindezt fokozza. Nem kedveli különösebben Cristiano Ronaldót, ehhez kétség sem fér. A portugál klasszis nem játszik jól, keresi az ütemet, keresi a rést, s alighanem keresi korábbi önmagát. Cselei nem jönnek be, átadásai pontatlanok, látszik, hogy nincs kibékülve önmagával s a világgal. A riporter mindezt érzékeli, és bele-beleszúr mondataival a Real Madrid futballistájába. Olyasmiket emleget, amelyek nem meccsközvetítéshez valók, például a hajzselét, amit használ, és amely az esőben tönkremehet.

Úgy tesz a riporter, mintha idegborzoló sztármagazint konferálna.

Pedig ez futballmeccs. Cristiano Ronaldo nem a malibui strandon látható lebarnulva, hanem a portugál válogatott szerelését öltötte magára. Telnek a percek, és a viszony a riporter és Ronaldo között mit sem változik.

Aztán jön a szünet, s a stúdióban ülők még rátesznek egy lapáttal.

Durcás kisgyereknek nevezik a luzitánok kapitányát.

Úgy beszélnek róla, mint valami sértett, nemtörődöm, unott emberről. Pedig mi, szurkolók éppen a Cristiano Ronaldo-szerű mozdulatok miatt lelkesedünk elsősorban e gyönyörű sportágért. A sok iparos között megbúvó klasszis jelenti a játék sava-borsát. S jön a folytatás, az ember pedig elgondolkodik, a riporter odáig megy, hogy összehasonlítja Ronaldo keresetét egy phenjani szövőnő bérével.

Vajon miért e rosszindulat?

Miért nem szimpatizálnak sokan ezzel a portugál ifjúval? Azt mondják rá, nagyképű, pökhendi, önimádó. Lehet. Az is valószínű, hogy ezt a fiút sohasem halljuk majd Villon-verseket szavalni, és nagy valószínűséggel sohasem fog egyetlen Milan Kundera- vagy Dosztojevszkij-regényt elolvasni. Nem ezért szeretjük.

Sokakat irritál az életstílusa, a világ legdrágább autói és leggyönyörűbb női közül válogathat kénye-kedve szerint. Ki lenne az a hülye, aki ne használná ki a lehetőségeket, és nem habzsolná az életet? Nem Ronaldo az első a futball- és sporttörténelemben, aki hedonista módon él. A brazil cselművész jobbszélső Garrincha életéről még ma is sokat cikkeznek, de George Best is nagy kanállal falta az élvezeteket.

Cristiano Ronaldo ettől még hajt, küzd becsülettel.

De nem gép. Őt legalább annyira kifacsarta az elmúlt szezon, mint a vb többi európai résztvevőjét.

A portugálok növelik az előnyt, s újabb gólokat szereznek.

A kapitány remek passzokkal véteti észre magát. A riporter újra és újra vele foglalkozik. Mi pedig a tévé előtt ülve szinte már csak azért drukkolunk, hogy Ronaldo gólt lőjön.

És bevágja.

Az arcán gyermeki mosoly, ez az igazi énje.

A stúdióban már szabadkoznak a róla mondottak miatt.

Cristiano Ronaldo a futball- és show-business tán legkiemelkedőbb alakja.

S mi örülünk, hogy láthatjuk őt futballozni.

Ezeket mi is megvertük volna.

Egy mondat, amely az elmúlt héten többször is felbukkanhatott. Egy mondat, amelybe mi, magyarok kapaszkodhatunk, miközben nézzük a világbajnokságot. S talán nincs is abban semmi túlzás, ha az olykor ötlettelen futballt figyelve arra gondolunk, akár a mi fiaink is ott lehetnének Dél-Afrikában. Érdemes lenne összehasonlítani mondjuk a szlovák vagy a szlovén válogatott tagjait a magyar nemzeti csapat futballistáival. Egyéni képességek szerint nem sokban maradnánk el tőlük – már ha egyáltalán mi jönnénk ki ebből az összehasonlításból vesztesen.

Csapatként azonban egyértelműen jobbak.

Tudatosabbak, magabiztosabbak.

Ahogy telnek az évek, úgy lesz egyre megfejthetetlenebb számunkra, hogy a környező szláv népek miért képesek a bravúrra és mi, magyarok miért nem. Néhány éve a Nemzeti Sport újságírói több napon át Csehországban jártak riportúton és megpróbálták megfejteni a csehek titkát, hogy náluk miért nem hanyatlik, omlik-bomlik a futball, mivel tudnak ők többet, mint mi. Miért jelennek meg a kontinensviadalon vagy az aktuális világbajnokságon, miközben mi erről már nem is álmodozhatunk.

Válasz, megoldás nem volt.

Maradt a rácsodálkozás, mint ahogy most ugyanezt tesszük, amikor a szlovákokat vagy a szlovénokat figyeljük, nem kis irigységgel telve.

Ezeket mi is megvertük volna.

Mondhatunk e mi, magyarok itthon, a karosszékben ülve ilyesmit? Reménykedhetünk-e hasonló sikerben, mint amit például az oroszokat elbúcsúztató szlovénok elértek? Mert éppen az ő példájuk bizonyítja, hogy felesleges mindent a pénzre fogni, a válogatott sikere nem ezen múlik. S ha Svájcot figyeljük, akkor rögvest az a tétel is megdől, amit előszeretettel emlegetnek, emlegetünk, hogy tudniillik leginkább a szegény, éhező országokban lelkesek a gyerekek, ott akarnak minél többen futballistává válni, ott van a legnagyobb merítési lehetőség, és ott maradt az igazi tűz és lelkesedés a sportág iránt.

Svájcra ebből semmi sem érvényes.

Mégis legyőzte Spanyolországot, a világ csodálatától kísérve.

Még egyszer leírom: a mi válogatott játékosaink egyénileg aligha rosszabbak a szlovákoknál, a szlovéneknél vagy akár a svájciaknál.

Mi csapatként nem üzemelünk.

Így megy ez már huszonnégy esztendeje. Pedig a recept és a megoldás itt van az orrunk előtt. Kell egy rátermett, önbizalmat sugárzó kapitány, kell egy profi háttér – s persze, kellenek hozzá a válogatottat szent ügyként kezelő játékosok. Akik a himnusz alatt nem a körülöttük lévő galambokat figyelik, vagy nem egy új terepjáró, esetleg valamelyik cuncimókus megszerzéséről ábrándoznak.

S persze, kell egy jó adag szerencse is.

S akkor nem kell két vagy négy évente irigykedve azt mondanunk:

Ezeket mi is megvertük volna.

Sinkovics Gábor

Ülnek a stúdióban, és elemeznek. Taktikát, játékrendszert, váratlan edzői húzásokat és a meccsek eseményeit. Nincs könnyű dolguk a meghívott vendégeknek. Az unalmat nehéz izgalmassá tenni. Telnek a napok, emlékezetes találkozót még nem láttunk. A tévé előtt ülő szurkolók üzenetei egyértelműek: eddig csalódás a vébé.

Pedig nincs ebben semmi meglepő.

Nagyjából az 1990-es olaszországi világbajnokságon kezdődött. Persze ebbe alighanem az is belejátszik, hogy a mi válogatottunk akkorra már kiiratkozott a nagy tornákról. Olaszországban láthattuk először a biztonsági játékot, sőt a túlbiztosított játékot. Csak semmi kockázat. Ez volt a jelszó. Csoda-e, ha a kilencvenes évek elején már a sportág válságáról beszéltek, sőt a FIFA-ból kiszivárgott hírek szerint még az is felvetődött, hogy csökkentik a pályán lévő játékosok létszámát.

Hogy tízen lesznek, nem tizenegyen.

Ennek nálunk is nagy visszhangja volt, mindenki mondta a magáét, akadtak, akik örömmel fogadták, hogy mondjuk ezúttal nem lesz balszélső, esetleg jobbhátvéd, úgy legalább lesz terület, lesz hely cselezni, akciót vezetni, látványosan futballozni. Mert már akkor is az volt a baj, hogy a védekező csapatok saját térfelükön minden centimétert lezártak a kapujuk felé igyekvő ellenfél előtt.

Azóta húsz év telt el.

S a riporter most is azt mondja: nincs terület.

Ne szépítsük, egyelőre kevés az élmény.

De nem csak a játékosokat, magunkat is okolhatjuk ezért. A világbajnokság mindig a futball ünnepe volt (természetesen most is az), ez azt jelentette, hogy a sportág szerelmesei hosszú évtizedeken keresztül mindig a vb-ken élvezhették leginkább a játék örömét, mindennap meccset láthattak, a világ legjobbjait figyelhették. Mára ez teljesen megváltozott, egész évben futballt nézhetünk a különböző csatornákon, a BL-től kezdve az albán bajnokság küzdelméig, száz, ezer bőrt lehúznak a labdarúgásról a különböző televíziós csatornák.

Elvéve ezzel a vb-k varázsát is.

Túl sok a meccs, túl nagy a kínálat.

Ettől persze még lehetne látványos a játék, csakhogy ezt az egész szezonban kifacsart, agyonterhelt futballistáktól várjuk. De ne legyen kétségünk afelől, hogy a visszafogott, unalmas kezdés után felpörögnek a csapatok.

Különben megint a sportág válságáról cikkezhetnek.

S jöhet újra a létszámleépítés ötlete.

Az még rosszabb lenne, mint egy héten át egy bezárt szobában 113-szor végignézni a Szlovénia–Algéria meccset…

Manu Chao gyönyörűséges dalt írt róla.

Emir Kusturica zseniális filmet forgatott az életéről.

De ezek nélkül is velünk van. Sőt, bennünk van. Évtizedek óta cipeljük magunkkal a lényét, a zsenialitását, az utánozhatatlan megoldásait. Az Isten ajándéka volt nekünk, egyszerű halandóknak, s hiába változik a világ körülöttünk, ő még mindig ugyanazt jelenti, amit húsz vagy harminc évvel ezelőtt. Nem csoda, ha rá, az isteni Diegóra fókuszál a kamera. Ott a pályán megannyi klasszis, Lionel Messitől kezdve Carlos Tévezig, de a rendező újra meg újra őt mutatja.
Maradonát szürke, fényes, elegáns öltönyben.
A szakálla már őszül, de az arca, a mosolya, a gesztusai mit sem változtak.
Ha most történetesen a Bányagépgyár edzője lenne, s nem az argentin nemzeti csapaté, hát az ember akkor is lesné a meccseit, csak hogy őt láthassa újra meg újra.
Olykor pózol.
Nem számít. Tőle ez is belefér. Időnként szerepet játszik, a kamerának, a rendezőnek grimaszol, mosolyog vagy bosszankodik, tudja, hogy rá kíváncsi most is mindenki. S így van ez rendjén. Egy istenáldotta zseni, az marad az élete végéig. S nem kell őt cikizni, nem kell belekötni, nem kell nagyképűséggel vádolni, mint ahogy elhangzott ott a stúdióban, a közvetítés során. Maradona akkor játszana igazán szerepet, ha előadná a lehiggadt, megfontolt, intelligens úriembert.
A komoly, visszafogott, érzelemmentes edzőt.

Ő nem ilyen. Soha nem is volt ilyen.

Fantasztikus élmény nézni. Mert visszalopja az ember ifjúságát, ebben az elsekélyesedett, felszínes, műsztárokkal, gagyi műsorokkal, gatyi televíziókkal telezsúfolt, értékét vesztett világban, itt áll a kispadon, illetve a kispad előtt maga az isten.

Az isteni Diego. Nem tud olyat csinálni, nem tud olyat tenni, hogy az ember ellene forduljon. Nem volt szent, de ki élt volna másként a helyében a sikerek után és alatt, ki ne használta volna ki az élet szépségeit. Egészséges férfiember habzsolja a nőket. Így van ez rendjén, az más kérdés, hogy a kábítószerrel, a hedonizmussal csaknem megölte magát.

Pelé vagy Beckenbauer nem így élt.
De Maradona csak egy van.
Már csak miatta is érdemes nézni a világbajnokságot, hiszen régen figyelhettük őt ilyen sokat s ilyen sokáig.
A nimbusz mit sem változott.
De így vagyunk mi Törőcsik Andrással, élhet bárhogy, bárhol, Törő utánozhatatlan klasszis marad az idők végezetéig.
Diego Maradona edzőként is a csúcsra érhet.
Lehet, hogy rossz edző, lehet, hogy rossz stratéga.
De a játékosai és Argentína lakosai a rajongásig szeretik.
Megérdemelné a világbajnoki aranyat.
Az Isten szereti őt annyira, hogy megint győzzön.
És szeretjük őt annyira mi is...

Lazíts.

Kapcsold ki a külvilágot, s kapcsold be a tévét. Négy éve vársz erre a pillanatra, s arra gondolj, ez alatt mennyi mindent nyomtak le a torkodon. Korrupt, tolvaj politikusok röhögtek a képedbe, miközben a hiteled az egekbe emelkedett, aztán csakhogy még jobban érezd magad, kitaláltak neked egy világjárványt. Hogy majd oltasd be magad.

Mekkora üzlet.

De eltelt, elrepült a négy esztendő.

S te most megint ott ülsz a tévé előtt, kissé tán megöregedve, rosszkedvűen, előbb a világvége időtől, az esőtől, hidegtől, most meg a hőgutától szenvedve – de törve nem.

Persze, hogy nem.

Hisz erős vagy, legalább is lelkileg, s most újra gyerek lehetsz, a világbajnokság varázsol azzá, repít vissza az időben, mintha megint Pelé emelne a felezőről a csehszlovák kapu felé, vagy Johan Cruyff indulna neki egyedül a német védőfalnak.

Lazíts.

Ez már más futball, ez már iramjáték a javából.

De Te szereted, s mindig is szeretni fogod.

Hiszen végig kísérte az életedet. Úgy pergeted vissza az éveket, hogy a vébékhez igazítod a legfontosabb eseményeket, hogy akkor nősültél, amikor Csapó Karcsi az argentinok kapujába talált, s akkor született a gyereked, amikor Kiss Laci néhány perc alatt hármat rúgott Salvadornak.

Mostanra minden megváltozott körülötted.

A futball is, persze.

De ki nem hagynád a nyitó meccset és a többi találkozót sem. S ha eddig Márquezzel, az íróval foglalkoztál  – akkor most Márquezzel, a futballistával találkozhatsz. S elandalít ez is, hiszen ez a Te ünneped, s még csak pénzedbe sem kerül.

Csak lazíts.

S hallgasd a zümmögőket a lelátóról egy hónapon át.

Nem fogod unni, ebben biztos vagyok.

S hogy aztán mi lesz négy év múlva, azt a Jóisten tudja.

… és ha az ember él, még mindig történhetik valami.

Szerb Antal írta ezt a gyönyörűséges Utas és holdvilág című regényében. A mondatot érdemes lenne többször is emlegetnie a magyar labdarúgó-válogatott tagjainak a németek és a hollandok elleni csapás után. Ettől persze aligha változna bármi is, pedig a remény, a javulás reménye még minket is megtalálhat. Mindjárt el is mesélem, hogyan is volt ez néhány évtizede. Karnyújtásnyira a dél-afrikai világbajnokságtól muszáj felidéznem mindazt, amit nagyjából negyven esztendővel ezelőtt átéltem.

Okulásul s biztatásul.

Gyanítom, hosszú-hosszú  időszaknak, tán évtizedeknek kell eltelnie ahhoz, amíg  újra magyar futballsikereknek örülhetnek a szurkolók. Így nézett ki a helyzet akkor, ’69 telén is. Egy gyerekember nem foglalkozik a felnőttek zűrzavaros életével, az ő fantáziavilágába csak tompán szűrődnek be a hírek, a tragédiák s az örömök. Akkor, ’69 telén mit sem tudtam a prágai tavaszról, fogalmam sem volt, ki az az Alexander Dubcek, miként a sokat emlegetett Brezsnyev elvtárs személye sem jelentett különösebb érdekességet a számomra. Így aztán fel se merülhetett bennem, hogy az a futballmeccs ott Marseille-ben a csehszlovákok számára sokkalta többet jelent egy világbajnoki pótselejtezőnél. Bámultam a tévét tátott szájjal, remegve az izgalomtól a szoba-konyhás lakásban, és a riporter nem mondta a fontos válogatott találkozó előtt, hogy egy esztendővel korábban a Varsói Szerződés tagállamainak 200 ezer katonája s nagyjából 5000 harckocsija lepte el Csehszlovákiát, köztük a magyar 8. gépkocsizó lövészhadosztály mintegy tízezer katonája.

Amikor elkezdődött a meccs Marseille-ben, erről senki sem beszélt.

És nem mondta a csodálatos szpíker, Szepesi György sem, miként verték le a prágai tavaszt, s tették meg új főttikárnak Gustav Husakot, ehelyett azt ismételgette, hogy: „Jönnek a csehszlovákok! Jönnek a csehszlovákok…”

Kikaptunk 4–1-re, ki ne tudná, s nem jutottunk ki Mexikóba.

Hihetetlen érzés volt az: világbajnokság a magyar válogatott nélkül.

Most már bevallhatom, hogy gyűlöltem a csehszlovákokat. Legszívesebben orrba vágtam volna azt a Kvasnák nevű középpályást, aki szó szerint beleröhögött a kamerába, és szívem szerint felpofoztam volna a két kapust, Viktort és Vencelt, akik a 90. percben cseréltek, miközben mosolyogva átölelték egymást – mi meg sírtunk, zokogtunk a rozoga rekamién.

Nem túlzok, ha azt mondom, összedőlt a világ.

Bennem legalábbis.

Az a vereség jobban fájt, mint ha a szomszédlány kosarazott volna ki.

Még az is előttem van, hogy néhány nappal később a Népstadionban Bp. Honvéd–Ferencváros bajnokit rendeztek térdig érő hóban, nagyjából ezer néző előtt. Soha ennyire kevesen nem voltak ilyen rangadón.

Aztán mégiscsak nyár lett.

A válogatott élére Hoffer József személyében új kapitány került, és a csapat, a mi nemzeti csapatunk némileg átalakítva, de újra nekigyűrkőzött. És ezen a nyáron történt valami: a Vasas bejutott a KK döntőjébe, ahol a pozsonyi Inter volt az ellenfél. A Közép-európai Kupa nem volt különösebben népszerű sorozat, ám azon a finálén a Fáy utcában közel húszezren ültek vagy álltak a lelátón, és nézték, ahogy a Vasas 4–1-re győzi le a csehszlovák csapatot, elhódítva ezzel a serleget.

Apró kis revans Marseille-ért.

S onnantól kezdve visszatért az élet, Hoffer Józsefet egy szófiai súlyos vereség után Illovszky Rudolf váltotta a kapitányi poszton, aki két esztendővel a marseille-i csapás után az olimpiai fináléjába és az Európa-bajnokság négyes döntőjébe vezette válogatottunkat.

… és ha az ember él, még mindig történhetik valami.

Így voltunk mi is ezzel akkoriban.

És biztos, hogy a mostani gyerekek, 9, 10, 15 évesek ugyanígy élik meg mindezt, a sorozatos kudarcokat, a fájdalmas vereségeket, és közben ott motoszkál bennük, hogy igazi hullámvasút ez, amelyen egyszer, akár 15 év múltán egyszer mi, magyarok is felül lehetünk…