„A sztárok ideje lejárt, éljen a német csúcsfutball...!"

Egy mondat a Magyar Televízió üzenőfaláról. A pallos máris lesújtott, az ítélet elkészült: az eddigi kedvencek, a hétről hétre megcsodált klasszisok pillanatok alatt negatív hősökké váltak. A kiesés, saját válogatottjuk búcsúja megpecsételte a sorsukat, és szurkolók sokasága fordult ellenük.

Elképesztő!

Tényleg elképesztő, ami most Cristiano Ronaldóra, Wayne Rooneyra, Kakára, Robinhóra, Higuaínra vagy épp Lionel Messire zúdul. Nem mindegyikük játszott jól, ez a vb valóban nem róluk szólt. De attól még ugyanannyit érnek, mint két hete vagy két hónapja. A német csúcsfutball, ahogy írta a kedves néző, hihetetlenül eredményes. Olyan precíz gépezet működik Joachim Löw irányításával, amely mindent magában hordoz a XXI. század high-tech futballjából. Lehet is lelkesedni érte, és persze lehet hangoztatni, hogy íme, a németek már nemcsak küzdenek, hanem szépen is futballoznak. Kinek hogy. Mert amit bemutattak, a kontrajáték csimborasszója volt, tökéletesen megkomponált védekezés és villámgyors ellencsapások. És ehhez kétségtelenül megvannak a jól, sőt olykor egészen kiválóan futballozó közkatonák.

De a futballt, a szép futballt mégsem miattuk nézzük.

Mégsem miattuk szeretjük.

Lehet, hogy a következő években újra a német futball lesz az etalon (volt már ilyen bőven a labdarúgás történetében, de bevallom, annak idején én is Johan Cruyffnak drukkoltam, nem pedig Berti Vogtsnak, de ez szubjektív ugye...), és nem győzünk gyönyörködni a roppant tehetséges Özil megmozdulásaiban.

De attól még Messi ugyanolyan kedvenc marad.

Nem lehet elégszer leírni, kifacsart, túlhajszolt futballisták érkeztek Dél-Afrikába, és ez különösen azokra érvényes, akiktől hétről hétre főszerepet vártak a klubcsapataikban. Tőlük remélte szurkoló, menedzser, klubelnök, hogy szállítja a győzelmeket, szurkolót vonz, sikert és pénzt kovácsol. Csoda-e, ha a szezon végére és persze a világbajnokság idejére fásult, olykor kedvetlen, tompa énjüket láttuk. Tetszik, nem tetszik, a sztárok miatt lelkesedünk elsősorban ezért a gyönyörű sportágért. Mert például Noskó Ernő kiváló hátvéd volt, de az emlékezet mégis az őt oda-vissza felbőröző Varga Zoltán zsenijét őrizte meg.

Csínján az ítélettel.

Beletelik néhány hét, jön az ősz, kezdődnek a bajnokságok, és a vb-n leszerepelt klasszisok ott majd újra főszerephez jutnak. És majd lessük, figyeljük lelkesen az utánozhatatlan mozdulataikat. Az más kérdés, hogy ezt a vb-sokkot sem mi, szurkolók, sem ők, a remélt főszereplők nem heverik ki egyhamar.

Kár érte. Nagy kár.

De addig is lelkesedjünk a német precizitásért...