Végre egy őszinte mondat. Egy ritkán látható, a magyar futballban szokatlan kitárulkozás. Hogy azt ne mondjam, vallomás. Bede Ferenc szombaton Kecskeméten az MTK elleni meccsen egy cúgos, hideg napon abbahagyta a játékvezetést. Talán voltak, akik meghatódtak e búcsú hallatán, ám a többség (s ebben a mondatban semmiféle rosszindulat nincsen…) alighanem megkönnyebbült a spori döntésétől. Ne tagadjuk, Bede Ferenc kevés olyan meccset dirigált, amely után valamelyik csapat szurkolói, játékosai és vezetői ne utálták volna. Működését jókora botrányok övezték, Újpesten a mai napig úgy beszélnek róla, mint a játékvezetés antitalentumáról. Nem csoda: Bede sporttárs kétszer is az őrületbe kergette a lila-fehér híveket. Egyszer évekkel ezelőtt egy Dunaferr elleni bajnokin, amelyen három játékost is kiállított a liláktól, a drukkerek tehetetlen dühükben aszfaltdarabokat, kisebb-nagyobb köveket, néhány Molotov-koktélt és mintegy 13 kézigránátot hajítottak a zöld gyepre (az újvárosiak 1–0-s vezetésénél történt mindez…), aztán Bede Ferenc jobbnak látta, ha idő előtt lefújja a találkozót. Aztán jött egy Újpest–MTK derbi, ott is kétszer rángatta elő a piros lapot, mindkétszer a hazai játékos orra alá dugva, a fontos meccsen ki is kaptak a lilák, jött az újabb botrány, és a találkozó végén az öltöző felé siető Bedét annak rendje és módja szerint megtaszigálták.

Hálából.

Az idei esztendő sem telt el különleges Bede-sztori nélkül, a sajátos stílusú spori Zalaegerszegen keverte össze a sárga és a piros lapokat, és ítélt olykor nagyon furcsa dolgokat, nem csoda, hogy a meghökkent és enyhén felidegesített ZTE-vezetők meg akarták szondáztatni a 90 perc végén.

De most itt van ez a vallomás.

És ezek a mondatok, melyek Bede Ferenc szájából hangzottak el, amúgy búcsúzásképpen, egészen más megvilágításba helyezik a kétes dicsőséget szerzett bíró pályafutását. Tudniillik Bede spori azt találta mondani enyhén meghatott hangulatban, hogy ő gyerekkorában rendszeresen az Üllői úti stadionba járt. Ebből két dolog következhet: az egyik, vagy erőszakkal cipelték ki oda, és dühében teli torokból drukkolt a vendég Ózdnak, Komlónak vagy Egyetértésnek, a másik sokkal valószínűbb, hogy Bede Ferenc gyermekkora óta Ferencváros-szurkoló. Nem is lenne ezzel semmi baj, ha hősünk a munka mellett hobbiként mondjuk a hőlégballonozással, esetleg galambtenyésztéssel foglalkozott volna, csakhogy ő játékvezetőnek állt, és olykor fontos meccseket bíztak rá.

Egzisztenciákról, csapatok jövőjéről döntött.

Persze, nyilvánvalóan az lenne erre a válasz, hogy a Fradi iránti rajongás csupán a gyermekkor hevületében létezett, aztán ahogy betöltötte a 18. születésnapját, tortával, trombitálással megünnepelve, ott rögvest el is múlt, így kívülállóként, semlegesként fújta a sípot a zöld-fehérek meccsein. Csakhogy ennek némileg ellentmond az a sok vitatható ítélet, amelyet az évek során a fejére olvastak, s amellyel igencsak sok ellenséget szerzett magának. Nem túlzás azt állítani, az edzők többsége riadtan nézte a bíróküldést egy-egy bajnoki előtt, és ha azt látta, hogy Bede Ferenc érkezik, máris gyomorgörcse támadt.

Van ilyen.

De ennek immár vége, Bede Ferenc zárásként meghatottan nyilatkozta a Blikkben, hogy a sors szeszélye folytán a legeslegutolsó bajnokija éppen a Paks–Ferencváros találkozó lett volna, ám az időjárás közbeszólt, így végül Kecskeméten búcsúzott az MTK ellen. De ne legyen kétségünk afelől, hogy az immár újra civillé, semlegessé vált Bede sporttárs bepótolja mindezt: ott lesz az Üllői úton, elvegyülve a tömegben, s újra gyereknek érezheti magát.

SINKOVICS GÁBOR

A helyzet egyre aggasztóbb.

Budapest előbb-utóbb kapitulál, és feladja a vidékkel vívott harcot. Nem volt ez mindig így, sőt a magyar futball évtizedekig főváros-centrikusságban szenvedett, a legjobb játékosok Pécsről, Tatabányáról, Salgótarjánból Angyalföldre, Újpestre, Kispestre vagy a Ferencvárosba szerződtek. Az volt az igazi kihívás a számukra, és onnan tudtak bekerülni a válogatottba. A sportág fénykorában óriási eseménynek számított, ha a fővárosi nagycsapatok valamelyike bajnoki meccset játszott vidéken, rendre tíz-húszezer néző foglalt helyet a lelátón, és üvöltött teli torokból, szidva vagy épp éltetve a budapesti sztárokat. S azzal sem mondok újat, ha megállapítom, hogy nincs olyan magyar település, ahol ne élne legalább egy fradista, újpesti, vasasos, honvédos vagy MTK-s. Nincs ebben semmi különleges: a bajnoki címért, a dobogós helyezésekért egykoron ezek a klubok csatáztak, s így a vidéken élő drukkerek is kedvencet választottak közülük. Csank János, a Zalaegerszeg jelenlegi edzője néhány hete beszélt nekem arról, hogy amikor Vácra szerződött, eleinte sokszor tízezren szurkoltak a helyi csapatnak. Aztán ahogy egyre jobb lett az általa irányított gárda, sőt megnyerte a bajnokságot, csökkent a nézőszám, hiszen Vác vagy a környező települések lakói elsősorban az Újpestnek, a Fradinak vagy a Vasasnak szorítottak, s amikor a váciak egyre nagyobb riválissá váltak, elfordultak tőle.

Budapest sokáig tartotta magát.

A Népsport a hetvenes, de még a nyolcvanas években is szenzációként tálalta, ha mondjuk a Salgótarján Répás góljával győzött a Fáy utcában, vagy a Tatabánya megszorongatta a Megyeri úton a lila-fehéreket. A világ futballjában ez különlegességnek számított, hiszen kevés olyan város akadt, ahol ennyi élvonalbeli klub szerepelt. Az öt nagy mellett ugye ott volt hosszabb-rövidebb ideig a Csepel, az Egyetértés, a Vasas Izzó, a III. ker. TVE és a BVSC. A pártállam fontosnak tartotta, hogy a főváros lakossága jól szórakozzon a hétvégeken, ne törje a fejét, hogy a boltok kínálata meglehetősen szegényes, s hogy nemcsak büdös, de rendkívül idegesítő tákolmány a Wartburg személygépkocsi. A Honvédelmi Minisztérium a Honvédot, a Belügyminisztérium az Újpestet, a szakszervezet a Vasast, az Élelmiszer- és Mezőgazdasági Minisztérium a Fradit, a Vasmű a Csepelt támogatta, volt pénz, volt jövőkép. Volt erős csapat – és voltak szurkolók is.

Mára ebből semmi sem maradt.

Budapest futballja haldoklik.

És ez most kivételesen nem valamiféle depressziós roham vagy rémálomszerű mondat, hanem a szomorú valóság. Az egykori nagyok nemcsak a pályán szenvednek, de ott illegnek a lét és a nemlét határán. És ez az, ami igazán aggasztó. Tartozások szinte minden klubnál, csúsznak, késnek, elmaradnak a fizetések. És ez még akkor is igaz, ha a klubvezetők erről vagy óvatosan, vagy egyáltalán nem beszélnek. Lássuk be, a folyamat régóta zajlik, és cseppet sem meglepő. Az úgynevezett rendszerváltás óta magukra maradtak a fővárosi klubok, aztán vagy találtak szponzort, befektetőt, vagy nem. Láttuk a pályán az UTE-Novabaut, a Vasas-Danubius Hotelst vagy a BVSC-Drehert. S ahogy felbukkant egy befektető, úgy el is tűnt, bizonytalanságban hagyva a csapatot. Egyértelművé vált: egyetlenegy ember, legyen az Várszegi Gábor, George F. Hemingway, Jámbor János vagy Tolnai Sándor, segítség nélkül képtelen hosszú távon fenntartani a klubot. A harc egyébként rendkívül igazságtalan, mert amíg egy vidéki csapatot segít, olykor nem kevés pénzzel, a helyi önkormányzat, addig ez Budapesten szóba sem kerülhet. Az más kérdés, hogy a fővárosi klubok sajnos már nem büszkélkedhetnek egykor irigyelt nézőszámaikkal, az MTK ezres, a Vasas és a Honvéd ezerötszázas, az Újpest háromezerötszáz-négyezres, a Ferencváros ötezres átlaggal bír, és ez több mint lehangoló.

Itt tartunk most.

Megoldás, hosszú távú, nyugodt hátteret jelentő megoldás egyelőre nincs. A Fradit árulják (komoly jelentkező még egy sem akadt…), az Újpest jelentős tartozást halmozott fel, a Honvédtól szabadulna Hemingway. A Vasas képtelen befektetőt találni, az MTK már csak takaréklángon él, kérdés, hogy meddig.

Budapest vesztésre áll.

Sőt, talán már el is vesztette a csatát.

A Szurkoló némileg váratlanul szeretett bele a csapatba. Nem a rajongás volt furcsa, hiszen már a járókában labdával aludt, sokkal inkább a választás. Apja, aki már akkor meccsre cipelte a Szurkolót, amikor az még csak akkora volt, mint egy vödör, egy másik klubnak szurkolt, sőt a hatalmas stadionban mindenki, aki csak körülötte ült,
egy harmadik gárdáért rajongott. Később felnőtt fejjel a Szurkoló úgy emlékezett vissza, hogy talán a csapat színe fogta meg és láncolta magához, egy másik variáció szerint pedig egy változatos, emlékezetes meccsen kivívott győzelem tette őt rajongóvá. Ahogy telt-múlt az idő, úgy lett egyre erősebb a szenvedély. Sőt, a Szurkoló már-már megszállottan foglalkozott a csapattal, búcsúban olyan zsebtükröt lőtt a céllövöldében, amelynek a hátlapján az általa imádott balszélső vigyorgott. A napjai úgy teltek, hogy leste, figyelte a híreket, a sportújságban, és persze hetente egyszer ott ült a fekete-fehér Carmen típusú tévékészülék előtt, s nézte a TeleSportot.

S persze a hétvégék.

Amikor a tévében NB I-es labdarúgó-mérkőzést közvetítettek. Ha olykor az övéi kerültek sorra, már egy órával az adás előtt elhelyezkedett, izzadt tenyérrel markolta a rekamié szélét, s várta a meccset. De hajlandó volt végignézni, ha az Ózdi Kohász játszott a Csepellel vagy az Egyetértés a Dunaújvárossal. A rajongás teljesen a
hatalmába kerítette. Szinte azonosult a csapattal.

Sőt, ő maga volt a csapat.

Ha azt kérdezték tőle, mi leszel, ha nagy leszel, ő nem sokat gondolkodott, s azt felelte, vagy a Tenkes kapitánya (bár némileg zavarta, hogy a barlangban lakó kuruc honnan szerzett minden egyes epizódra frissen vasalt hófehér inget…), vagy nemecsek ernő. De utóbbi viszonylag hamar feladta a küzdelmet, és ez nem tűnt jó
választásnak. Ráadásul akkoriban még elképzelhetetlennek tűnt, hogy egy fogatlan villanyszerelő valamilyen valóságshow-ban feltűnve egyszer csak sztárrá váljon.

Így aztán maradt a futball.

A Szurkoló százszor, ezerszer elképzelte, hogy a Népstadionban kicselez öt védőt, elfekteti a kapust, odasétál a labdával a gólvonalhoz, kiint a tábornak, majd lazán a hálóba pöcköli a lasztit. Próbálkozott is a futballal, de törékeny volt lelkileg és testileg, így elsodorták, elnyomták. Nem volt az a kifejezett versenyző típus, ha bajnoki meccsen az első csele nem sikerült, a hátralévő időben leginkább a védők háta mögé bújt, nehogy passzoljanak neki. Arra határozottan emlékszik, hogy később egy falusi csapat balszélsőjeként egy átmulatott éjszaka után fél órán keresztül nem ért a labdába. Ezt onnan tudta, hogy az ellenfél kispadja előtt ácsorgott, azok meg mérték a lazsálása idejét.

Így aztán nem lett belőle futballista.

De a szenvedély, a csapat iránti rajongás nem csökkent. Már nem kapott sírógörcsöt egy-egy vereség után, mint kiskorában, de képes volt belerúgni a fotelbe és belebokszolni a szekrénybe elkeseredettségében. Mert bizony a csapat nem kényeztette el.

Ahogy teltek az évek, úgy lett egyre kevesebb a sikerélmény. A Szurkoló egyébként, ahogy mondani szokták, későn érő típus volt, kamaszként még mindig gombfocizott, hol hasonlóan gyermeklelkű barátaival, hol pedig egyedül, s olyankor szpíkerelt, mint a Szepesi, még a közönség hangját is utánozta. Akkoriban már a barátaival
járt meccsre, saját zászlója volt hozzá rúddal, amelyet aztán a nagy stadionban összeszedtek a rendőrök, halomba raktak, és nem adták vissza. De a zászlót büszkén cipelte, ha győzött a csapata, a metrón úgy tartotta, hogy mindenki lássa – kész csoda, hogy nem vágták pofán. A Szurkoló életét tökéletesen kitöltötte a futball, megvette a Labdarúgást, a Képes Sportot, olvasta a Népsportot, kívülről tudta a
sorsolást és az átigazolási híreket.

Fájdalom, más nem is nagyon érdekelte a világból. Még a lányok sem voltak olyan fontosak, mint a meccs.

A Szurkoló ma is pontosan emlékszik, hogy gyerekként a rangadók napján, amikor valamelyik ősi riválissal játszott a csapata, gyomorgörccsel ébredt. Nem lehetett hozzászólni, idegesen járkált fel s alá, a húslevesből kiette a tésztát, a rántott csirkét félig csócsálta meg. Semmihez sem fogható érzés volt az.

Aztán egyszer csak elveszett.
Volt, nincs.

A Szurkoló egy szép napon csömört kapott. Megunta a vereségeket, a gyenge futballt, a lélektelen játékosokat. Azon kapta magát, hogy hosszú idő után először nem ment ki a meccsre. Akkor már felnőtt volt, gyermeki lelkülettel. Külsőségekben igyekezett megőrizni fiatalkori énjét, s mindez egyre groteszkebbé vált az idő múlásával.

Azt mondogatta magában, hogy ő egy hippi vagy valami ilyesmi. Ehhez képest amikor az összes barátja itthagyta a szocializmus felé óvatos lépésekkel haladó országot, s meg sem állt Bécsig, Los Angelesig, New Yorkig, akkor ő a határtól szépen visszafordult az öreg bogárhátú Volkswagenjével, mondván: ő ide tartozik.

Jó ideig nem járt meccsre.

Ehelyett színházakat, mozikat látogatott, szépirodalmat olvasott, különleges zenéket hallgatott. De egyik sem adta azt a semmihez sem fogható, váratlan élményt, amelyet egy góltól kapott. Így aztán, ahogy Nick Hornby az Arsenallal, ő a saját csapatával békült ki kisebb-nagyobb szünet után, s kezdett újra futballt nézni.

De most ott van benne a lelkében ez az iszonyú üresség.
Megint kiábrándult.

S attól fél, hogy immár végleg. Néhány hete egy gyönyörű tavaszi szombat délutánon semmi dolga nem volt, a kutyája békésen horkolt a kertben, a felesége dolgozott – ám ő nem ment ki a meccsre. Azzal indokolta mindezt, hogy úgyis kikapnak.
Kikaptak.

A Szurkoló azóta nem találja a helyét. Van ugyan kedvenc csapata Angliában, Spanyolországban, Olaszországban, de az mégsem az igazi. Nincs kötődés, nincsenek közös élmények. Az nem ugyanaz a rajongás. Mert például öregedő fejjel is jár rockkoncertekre, underground-zenekarok előadásaira, de ez aligha hasonlítható össze azzal az élménnyel, amikor fiatalon Columbo-szerű balonkabátban, a Déli pályaudvaron megvásárolt és a ricinusnál csak egy fokkal
finomabb almaborral a kézben elindult Agárdra, a Popstrandra Piramist vagy Omegát hallgatni.

A Szurkoló, ha nem is vallja be, igazi kispolgár lett. Otthon ülős, kényelmes. Tovaszállt belőle Kerouac, Gregory Corso vagy Charles Bukowski lázadó szelleme. S tovaszállt belőle a rajongás is. A csapat iránti szenvedély.
S ez az, amit semmi, de semmi nem pótolhat az életében.
Sem család, sem gyerek, sem feleség, sem szerető, sem méhészkedés, sem mosómedve-tenyésztés.

Itt tart most a Szurkoló – az életút-elágazásnál.
Balszerencséjére már nincs körkapcsolás a rádióban, nem mondják azt, hogy: „Halló, itt Takács Árpád, megszerezte a vezetést az ETO…” És ha a tévében nézte a meccseket, az sem ugyanazt az élményt adta neki, mint amikor ott ült izgatottan a lelátón. Szenvedett, mintha szakított volna élete nagy szerelmével.

Kezdjünk új életet, gondolta.
Aztán a Szurkoló titokban, hogy még a felesége se tudja, megnézte a sorsolást: csütörtökön éjfélkor játszunk a Törökőr-pályán. S akkor már pontosan tudta: előveszi az öreg zászlót, és kimegy a meccsre.
Lesz, ami lesz.

SINKOVICS GÁBOR

Soha nem szurkoltam a Real Madridnak, mert mindig is a Barcelonát szerettem. Nem volt olyan pillanat korábban, hogy szimpatikusnak találtam volna José Mourinhót. Flegma stílusa, nagyképű gesztusai és különc viselkedése rendkívül ellenszenvessé tette számomra. Mostanában viszont lelkesen nézem a Real futballját, és ha azt kérdezi tőlem valaki, ki a kedvenc edzőm, gondolkodás nélkül rávágnám: José Mourinho. Sokszor gondolkodtam rajta az elmúlt hetekben, hogy ez a portugál tréner mitől és mivel tudhat többet kollégáinál. Mert kétségem sincs afelől, hogy Mourinhónál jelenleg nincs jobb választás a kispadra. Ha Kakasdra hívnák, hogy csináljon bombaerős csapatot, legyen emlékezetes a falunap meg a búcsú céllövöldével, mézeskaláccsal, sok-sok góllal, hát azt is megcsinálná.

Mi a titka? A kérdés misztikus, költői, ám mégis aktuális. Mert a futball hihetetlenül felgyorsult, a játékosok (már persze az igazi profik...) egyre felkészültebbek, atlétikusabbak, labdabiztosabbak, és az önbizalommal sincs gondjuk. Márpedig mindezek olyan edzőt igényelnek, akik nemcsak taktikailag felkészültek, hanem remek pedagógusok, alkalmi pszichológusok, és nem keveset tudnak a sportorvoslásról, az anatómiáról, az emberi test terhelhetőségéről. Izgalmas, komplex szakma ez.

A futballrajongók persze kapásból sorolják, hogy a sportág csodálatos történelmében mindig is akadtak kiemelkedő edzőegyéniségek. Legyünk elfogultak, írjuk le rögtön két magyar trénerét: Guttmann Béláét, aki a Benficával és Kovács Istvánét, aki az Ajax Amsterdammal ült fel Európa futballtrónjára. És csak úgy sorjáznak a sikeres szakemberek, Miguel Munoz, Ernst Happel, Udo Lattek, Dettmar Cramer, Hennes Weisweiler, az angol legendák, a manchesteri Matt Busby, a liverpooli ikon, Bob Paisley. Aztán Giovanni Trapattoni, Alex Ferguson, Arsene Wenger és a sor még bőven folytatható.

Kit nevezhetünk úgy közülük különbnek, többnek a kollégáknál? Mondjuk az olasz Helenio Herrerát, aki a hatvanas évek közepén nemcsak kétszer nyert BEK-et az Internazionaléval, hanem meghonosította az úgynevezett catenacciót, a védekező futball magasiskoláját. Vagy azt a Kovács Istvánt, aki Rinus Michelstől átvéve úgynevezett totális futballal rukkolt ki az Ajaxszal.

José Mourinho hozzájuk mérhető. S talán valamennyit, valamennyiüket lehagyja és megelőzi.

Mindenféle elfogultság nélkül írom, a 47 esztendős portugál férfi lehet minden idők legjobb edzője. Egyenes úton halad efelé. Pedig nem volt jó, ismert futballista, a portugál első osztályban néhány meccs jutott neki csupán a Belenenses és a Rio Ave csapataiban. Apja egyszeres portugál válogatott kapus volt, és a feleségével egyetemben José nevű gyermeküket kereskedelmi iskolába küldték, aki egy egész napot el is töltött ott, majd azt mondta, meghagyja a szalámi, a banán és a színes tévé árulását annak, akinek ehhez kedve van. Ő inkább edző lesz. És így is történt. Ma tudjuk, hol tart az úton, fiatal edzőként elképesztő sikersztori az övé. És nézzük meg, hogy az általa BL-győzelemig vezetett Inter már nem ugyanaz a csapat Benítez sporttárs irányításával.

Tehát még egyszer: mi a titka Mourinhónak?

Mi az a plusz, amitől az éveken át sztárokkal teletűzdelve is csak vergődő Real Madrid most pazarul futballozik, és számolatlanul rugdossa a gólokat? Azt mondják, José Mourinhónak erős kisugárzása van. Bizonyára találó ez a megjegyzés, de ez aligha lehet elég a folyamatos győzelmekhez. A tudás, a tapasztalat, a tehetség és a szerencse mind-mind belejátszik a karrierjébe. De ha Mourinhót kérdezné valaki, mitől jobb ő, mint bárki más, szerényen azt mondhatná, amit Bruno Ganz, a gyönyörűséges „Berlin felett az ég” Wim Wenders film főszereplője, miután angyalból emberré lett: „Most már érzem azt emberként, amit az angyalok soha nem tudhatnak meg.”