Iratkozz fel
Bemutatkozás
Háttérzene, avagy apró sztorik a kulisszák mögül.
Friss kommentek
  • A vallomás, vialli73: @sinkovicsgabor: Van olyan kutya, ami ugat is, harap is. »
  • A vallomás, vialli73: Annyit azért még hozzátennék a szurkoló focibíró sportújságíró hármashoz, hogy... »
  • A vallomás, vialli73: Érdekesnek találtam Sinya írását. Több szempontból is. Ilyen visszhangot, még... »
  • A vallomás, Moderate: A Fradinak nem Bede vagy nem csak Bede kedvezett. Volt... »
  • A vallomás, sinkovicsgabor: 2 mondást osztanék csak meg: le.szarni lehet, de fel.szarni nem!... »
Archívum
Linkek

Életút-elágazás
Írta: sinkovicsgabor 2010. nov. 16. 22:16

A Szurkoló némileg váratlanul szeretett bele a csapatba. Nem a rajongás volt furcsa, hiszen már a járókában labdával aludt, sokkal inkább a választás. Apja, aki már akkor meccsre cipelte a Szurkolót, amikor az még csak akkora volt, mint egy vödör, egy másik klubnak szurkolt, sőt a hatalmas stadionban mindenki, aki csak körülötte ült,
egy harmadik gárdáért rajongott. Később felnőtt fejjel a Szurkoló úgy emlékezett vissza, hogy talán a csapat színe fogta meg és láncolta magához, egy másik variáció szerint pedig egy változatos, emlékezetes meccsen kivívott győzelem tette őt rajongóvá. Ahogy telt-múlt az idő, úgy lett egyre erősebb a szenvedély. Sőt, a Szurkoló már-már megszállottan foglalkozott a csapattal, búcsúban olyan zsebtükröt lőtt a céllövöldében, amelynek a hátlapján az általa imádott balszélső vigyorgott. A napjai úgy teltek, hogy leste, figyelte a híreket, a sportújságban, és persze hetente egyszer ott ült a fekete-fehér Carmen típusú tévékészülék előtt, s nézte a TeleSportot.

S persze a hétvégék.

Amikor a tévében NB I-es labdarúgó-mérkőzést közvetítettek. Ha olykor az övéi kerültek sorra, már egy órával az adás előtt elhelyezkedett, izzadt tenyérrel markolta a rekamié szélét, s várta a meccset. De hajlandó volt végignézni, ha az Ózdi Kohász játszott a Csepellel vagy az Egyetértés a Dunaújvárossal. A rajongás teljesen a
hatalmába kerítette. Szinte azonosult a csapattal.

Sőt, ő maga volt a csapat.

Ha azt kérdezték tőle, mi leszel, ha nagy leszel, ő nem sokat gondolkodott, s azt felelte, vagy a Tenkes kapitánya (bár némileg zavarta, hogy a barlangban lakó kuruc honnan szerzett minden egyes epizódra frissen vasalt hófehér inget…), vagy nemecsek ernő. De utóbbi viszonylag hamar feladta a küzdelmet, és ez nem tűnt jó
választásnak. Ráadásul akkoriban még elképzelhetetlennek tűnt, hogy egy fogatlan villanyszerelő valamilyen valóságshow-ban feltűnve egyszer csak sztárrá váljon.

Így aztán maradt a futball.

A Szurkoló százszor, ezerszer elképzelte, hogy a Népstadionban kicselez öt védőt, elfekteti a kapust, odasétál a labdával a gólvonalhoz, kiint a tábornak, majd lazán a hálóba pöcköli a lasztit. Próbálkozott is a futballal, de törékeny volt lelkileg és testileg, így elsodorták, elnyomták. Nem volt az a kifejezett versenyző típus, ha bajnoki meccsen az első csele nem sikerült, a hátralévő időben leginkább a védők háta mögé bújt, nehogy passzoljanak neki. Arra határozottan emlékszik, hogy később egy falusi csapat balszélsőjeként egy átmulatott éjszaka után fél órán keresztül nem ért a labdába. Ezt onnan tudta, hogy az ellenfél kispadja előtt ácsorgott, azok meg mérték a lazsálása idejét.

Így aztán nem lett belőle futballista.

De a szenvedély, a csapat iránti rajongás nem csökkent. Már nem kapott sírógörcsöt egy-egy vereség után, mint kiskorában, de képes volt belerúgni a fotelbe és belebokszolni a szekrénybe elkeseredettségében. Mert bizony a csapat nem kényeztette el.

Ahogy teltek az évek, úgy lett egyre kevesebb a sikerélmény. A Szurkoló egyébként, ahogy mondani szokták, későn érő típus volt, kamaszként még mindig gombfocizott, hol hasonlóan gyermeklelkű barátaival, hol pedig egyedül, s olyankor szpíkerelt, mint a Szepesi, még a közönség hangját is utánozta. Akkoriban már a barátaival
járt meccsre, saját zászlója volt hozzá rúddal, amelyet aztán a nagy stadionban összeszedtek a rendőrök, halomba raktak, és nem adták vissza. De a zászlót büszkén cipelte, ha győzött a csapata, a metrón úgy tartotta, hogy mindenki lássa – kész csoda, hogy nem vágták pofán. A Szurkoló életét tökéletesen kitöltötte a futball, megvette a Labdarúgást, a Képes Sportot, olvasta a Népsportot, kívülről tudta a
sorsolást és az átigazolási híreket.

Fájdalom, más nem is nagyon érdekelte a világból. Még a lányok sem voltak olyan fontosak, mint a meccs.

A Szurkoló ma is pontosan emlékszik, hogy gyerekként a rangadók napján, amikor valamelyik ősi riválissal játszott a csapata, gyomorgörccsel ébredt. Nem lehetett hozzászólni, idegesen járkált fel s alá, a húslevesből kiette a tésztát, a rántott csirkét félig csócsálta meg. Semmihez sem fogható érzés volt az.

Aztán egyszer csak elveszett.
Volt, nincs.

A Szurkoló egy szép napon csömört kapott. Megunta a vereségeket, a gyenge futballt, a lélektelen játékosokat. Azon kapta magát, hogy hosszú idő után először nem ment ki a meccsre. Akkor már felnőtt volt, gyermeki lelkülettel. Külsőségekben igyekezett megőrizni fiatalkori énjét, s mindez egyre groteszkebbé vált az idő múlásával.

Azt mondogatta magában, hogy ő egy hippi vagy valami ilyesmi. Ehhez képest amikor az összes barátja itthagyta a szocializmus felé óvatos lépésekkel haladó országot, s meg sem állt Bécsig, Los Angelesig, New Yorkig, akkor ő a határtól szépen visszafordult az öreg bogárhátú Volkswagenjével, mondván: ő ide tartozik.

Jó ideig nem járt meccsre.

Ehelyett színházakat, mozikat látogatott, szépirodalmat olvasott, különleges zenéket hallgatott. De egyik sem adta azt a semmihez sem fogható, váratlan élményt, amelyet egy góltól kapott. Így aztán, ahogy Nick Hornby az Arsenallal, ő a saját csapatával békült ki kisebb-nagyobb szünet után, s kezdett újra futballt nézni.

De most ott van benne a lelkében ez az iszonyú üresség.
Megint kiábrándult.

S attól fél, hogy immár végleg. Néhány hete egy gyönyörű tavaszi szombat délutánon semmi dolga nem volt, a kutyája békésen horkolt a kertben, a felesége dolgozott – ám ő nem ment ki a meccsre. Azzal indokolta mindezt, hogy úgyis kikapnak.
Kikaptak.

A Szurkoló azóta nem találja a helyét. Van ugyan kedvenc csapata Angliában, Spanyolországban, Olaszországban, de az mégsem az igazi. Nincs kötődés, nincsenek közös élmények. Az nem ugyanaz a rajongás. Mert például öregedő fejjel is jár rockkoncertekre, underground-zenekarok előadásaira, de ez aligha hasonlítható össze azzal az élménnyel, amikor fiatalon Columbo-szerű balonkabátban, a Déli pályaudvaron megvásárolt és a ricinusnál csak egy fokkal
finomabb almaborral a kézben elindult Agárdra, a Popstrandra Piramist vagy Omegát hallgatni.

A Szurkoló, ha nem is vallja be, igazi kispolgár lett. Otthon ülős, kényelmes. Tovaszállt belőle Kerouac, Gregory Corso vagy Charles Bukowski lázadó szelleme. S tovaszállt belőle a rajongás is. A csapat iránti szenvedély.
S ez az, amit semmi, de semmi nem pótolhat az életében.
Sem család, sem gyerek, sem feleség, sem szerető, sem méhészkedés, sem mosómedve-tenyésztés.

Itt tart most a Szurkoló – az életút-elágazásnál.
Balszerencséjére már nincs körkapcsolás a rádióban, nem mondják azt, hogy: „Halló, itt Takács Árpád, megszerezte a vezetést az ETO…” És ha a tévében nézte a meccseket, az sem ugyanazt az élményt adta neki, mint amikor ott ült izgatottan a lelátón. Szenvedett, mintha szakított volna élete nagy szerelmével.

Kezdjünk új életet, gondolta.
Aztán a Szurkoló titokban, hogy még a felesége se tudja, megnézte a sorsolást: csütörtökön éjfélkor játszunk a Törökőr-pályán. S akkor már pontosan tudta: előveszi az öreg zászlót, és kimegy a meccsre.
Lesz, ami lesz.

SINKOVICS GÁBOR

Címkék: labdarúgás, szurkoló
Kommentek: 19 komment

 
 
3,5 (2)
Jelentkezz be a szavazáshoz!

Eddig 19 komment érkezett

  • O84MCMXII Válasz erre 2010. 11. 16. 22:38  [1]
     
     

    mi ez a szar? se eleje se vége

  • joefrey Válasz erre 2010. 11. 16. 22:47  [2]
     
     

    Hát...sajnos sokan éltünk át hasonlót az elmúlt évtizedekben. Ki nagyban (akik még élőben láthatták a 70-es évek végének 80-as elejének meccseit), ki kicsiben (90-es közepe, Fradi Bl, Vb csoport 2. stb.)....Grat az íráshoz!

  • imi79 Válasz erre 2010. 11. 17. 0:31  [3]
     
     

    ?

  • aadam Válasz erre 2010. 11. 17. 0:40  [4]
     
     

    Sinkovics úr ne üljön le blogot írni, amikor rátör a szokásos depresszív rohama.

  • imi79 Válasz erre 2010. 11. 17. 0:40  [5]
     
     

    "A Szurkoló egyébként, ahogy mondani szokták, későn érő típus volt, kamaszként még mindig gombfocizott, hol hasonlóan gyermeklelkű barátaival, hol pedig egyedül, s olyankor szpíkerelt, mint a Szepesi, még a közönség hangját is utánozta." Na igen. Ezt mi is így csináltuk a tesómmal. volt egy film:A hátvéd halála és feltámadása( ? ) ez adta a lökést a gombfocihoz. ( nem találom dvd-n ) A csapatok gombokból és kupakokból álltak. Színes papírból csináltunk nekik "mezt" középre a nevekkel. Füzetbe mentve a meccseket, gólszerzőket, sárga- és piros lapokat, tabellákat. Magnóra felvettük a "közvetítéseket", meccs után telesport szerűen riportok, edzői nyilatkozatok. De szép is volt.

  • imi79 Válasz erre 2010. 11. 17. 0:42  [6]
     
     

    A csapatok még ma is megvannak.:)) Érdekes, akkoriban, süldő kölyökként többet jártam meccsre, mint manapság. Tanulságos.

  • Ámon Tamás Válasz erre 2010. 11. 17. 2:38  [7]
     
     

    Hajrá ETO!!!

  • IV Válasz erre 2010. 11. 17. 2:51  [8]
     
     

    nevetséges írás.még szerencse hogy mélyen tisztelt Sinkovicsnak oly nagy tapasztalata van.. :)))

  • superlat Válasz erre 2010. 11. 17. 5:17  [9]
     
     

    Az a legnagyobb baj, hogy már az újságíró sem a régi.
    A régi megkérdezett volna egy csomó embert, hogy miért nem jár meccsre, s a válaszok alapján írt volna cikket. Nem egy oka van ennek, néhányat felsorolok,
    nem fontossági sorrendben.
    - Nem ajánlatos gyermekkel, barátnővel meccsre járni
    - Az ünnepélyes alkalmakra való (számomra szent)
    himnusz lejáratása
    - füstbombák, petárdák
    - Nem biztonságos a meccsre járás
    - Ez a csapat nem az én csapatom (sok idegen-
    légiós)
    - Lelketlen, élvezhetetlen játék, stb.

  • humanda Válasz erre 2010. 11. 17. 8:49  [10]
     
     

    Ez nem is volt olyan rossz írás Sinkovicstól. Egészen a végéig nem értettem.
    Az " éjfélkor a Törökőr pályán " idézet nem nagyon volt idevaló, Moldova után szabadon használni utalás nélkül - ez a koppintás , nagyon nem kellett volna a végére abban a szövegkörnyezetben.

  • gyorgi Válasz erre 2010. 11. 17. 9:14  [11]
     
     

    Ez szép volt. Remélem mostantól elmarad a szokásos fidesz-nyalás, most h már kiderült "a magyar foci válsága nem a pénz miatt van""

  • VasasSzurkoló Válasz erre 2010. 11. 17. 9:22  [12]
     
     

    Ez nagyon jó volt Sinkovics Úr! Sajnos tudom, miről beszél...:(

  • hrobcsi Válasz erre 2010. 11. 17. 9:34  [13]
     
     

    "Gratulálok"! Egy újabb olyan írás, amiben Sinkovics visszasírja a régi idők fociját. Ráadásul igaza van O84MCMXII-nek (se eleje, se vége) és aadamnak is (depresszív roham). Ne írj, csak mert a szerkesztő elvárja, kérlek!

  • Milovan33 Válasz erre 2010. 11. 17. 9:52  [14]
     
     

    Szerencsére nem sikerül minden olvasóval lenyeletni ezt a keserű pirulát.
    Milyen lehet más témakörök boncolgatásánál a szerző?
    Mert ha a futballnál ilyen szintű görcsöket kap, mi van akkor ha a folyton emelkedő élelmiszer árakra gondol?
    Agatha Christie-t koppintva hősünk, V.A. Laki pont a zászlós, sörös-szotyolás meccsek miatt lett kispolgár,kétlem, hogy ezek hiánya generálta volna benne a középszer érzetet.
    Mellé varázsló:)

  • w.kutya törp Válasz erre 2010. 11. 17. 11:35  [15]
     
     

    @superlat: Mutatták párszor a legutóbbi Fradi meccsen a B-közepet. Volt ott szép számmal nő, ráadásul fiatal, és jól szituáltnak tűnő lányok. Kopaszokat és elvetemült alkeszokat sem lehetett látni, hanem szurkolni akaró fiatalokat. Az anyázás és ci.gányozás benne van. Valaki nyilatkozta múltkor az egyik sport hetilapban az Üllői úton orvosok és ügyvédek anyáznak, ci.gányoznak végig egy egész meccset, ráadásul nem is a B-középben, hanem az oldallelátókon. Szerintem az igazi ok amiért nem járnak meccsre az az, hogy sz.r a foci, nem nyújt kikapcsolódást és még ciki is kijárni, ami részben a médiának is köszönhető.

  • imi79 Válasz erre 2010. 11. 17. 15:55  [16]
     
     

    Aki nem keresi a balhét az nyugodtan kimehet egy meccsre barátnővel, gyerekkel. Ne legyünk álszentek, az a lurkó az iskolában is "felszedi" az anyázást, cigányozást. Igaza van az előttem szólónak. Azért járnak egyre kevesebben, mert egy f.os a focink. Plusz még ehhez hozzájönnek a stadionok állapota, ahol egy hölgy nem nagyon tudja elvégezni pl. kisdolgát. Pedig a magyar emberek szeretik a magyar focit. Legalább is a nézettségi adatok ezt támasztják alá.

  • tasli Válasz erre 2010. 11. 17. 17:12  [17]
     
     

    Grat,végre egy szuper írás, erre való a blog

  • csodás lilák Válasz erre 2010. 11. 17. 19:59  [18]
     
     

    Ez a Sinkovics Gábor egy hatalmas életművész! Kb.12éve kint voltam egy Újpest meccsen és az Újságíró úr egy barátjával pont mögöttem ült az "A" tribünön....végig röhögték a meccset nem jegyzetelt semmit,majd másnap egy oldalas interjút nyomott! Nem volt nehéz rájönnöm hogy a cikk alá betették a fényképét és az aláírását! Na de ki kapta meg a lóvét? Hm...

  • tasli Válasz erre 2010. 11. 17. 20:39  [19]
     
     

    @csodás lilák: haha
    jó 20 éve egy buliban egy srác a fülem hallatára diktálta le egy hokimeccs 10 sorosát, csak a végeredmény ismeretében... amúgy az Népsportnak

Szólj hozzá te is

A szövegben nem lehet HTML-t használni, a linkeket pedig automatikusan aláhúzzuk. Az email cím megadása kötelezõ, de az oldalon nem jelenik meg. Ha van felhasználóneved, itt bejelentkezhetsz.






Az IP címedet megjegyezzük, de ezt csak a komment spam jellegének vizsgálatához használjuk fel.