Játszott annak idején a III. Kerület serdülőben egy Reisz nevű fiú. Na, most ez a Reisz gyerek rengeteg örömet szerzett magának, amikor vasárnap délelőttönként a bajnoki meccseken szép sorban kicselezte az ellenfél védőit. A Ganz-MÁVAG, a Budafok, az Április 4. Vasas hátvédei rémülten tolattak, ahogy a Reisz gyerek megindult a lasztival, s laza bokával jobbra-balra elszlalomozott közöttük. Az óbudai srácok biztosra vették, hogy a Reisz gyerekből híres futballista lesz, tán még össze is állították a magyar válogatott csatársorát, amely így festett volna: Pusztai – Törőcsik – Reisz – Váradi.

Aztán minden másként alakult.

A Reisz gyerek a maga virtuozitásával, különleges talentumával együtt eltűnt, kámforrá vált. Soha nem lett belőle ismert játékos. Pedig sokan rajongtak érte, hiszen képes volt megmutatni, mitől is gyönyörűséges játék a futball.

Mindez most a listáról jutott eszembe.

Sőt, a listákról.

A nemrég piacra került FourFourTwo magazin kezdte a listázást, újságíró kollégákat kért fel, hogy szavazzanak, segítsenek összeálíltani minden idők legjobb magyar futballistáinak a rangsorát. Amikor mindez megjelent, máris jöttek az érvek s ellenérvek. Hogy ő miért került be, az meg miért maradt ki. A vita odáig fajult, hogy a közelmúltban már elkészült az első „ellenlista", amelyet egy másik sajtóorgánum állított össze.

S itt álljunk is meg egy pillanatra.

Rögtön kérdezném is: ki volt a jobb jobbszélső, Budai II László vagy Kiprich József? Továbbmegyek: össze lehet-e hasonlítani Bozsik József, Kocsis Lajos vagy Détári Lajos teljesítményét? Más korszak, más tempó, más futballközeg.

Egyébiránt nincs semmi baj ezekkel a listákkal, ha az ember nem veszi túl komolyan őket. Sok szakmai alapja nincs az efféle összehasonlítósdinak, mert például miként lehet rangsorolni egy kapust és egy centert? Magunk közt szólva kapusfronton nem álltunk valami fényesen, kevés egyes számú klasszis repkedett a magyar légtérben. Ami a hátvédeket illeti, már sokkalta jobb a kép, Mészöly Kálmán világklasszis volt, de én ide sorolom Páncsics Miklóst is, s akkor még nem beszéltünk Mátrai Sándorról, Bálint Lászlóról, Lóránt Gyuláról...

S megannyi név a drukkerek emlékezetében.

S persze ettől is igazságtalan az effajta lista, hiszen egy csatárnál a gólok pontosan mutatják a hatékonyságot, de még véletlenül sem készül olyan statisztika, amely megmutatná, hogy valamelyik védő hányszor mentett ollózva a saját gólvonalán, hányszor csúszott be szinte vert helyzetben, s hányszor keresztezett magabiztosan. Ezért is okozott komoly felháborodást, amikor 2006-ban Fabio Cannavaro lett a világ legjobbja – egyértelműen Itália világbajnoki címe miatt.

Védőre ritkán sózták rá az aranylabdát.

Össze lehet és egyáltalán, össze szabad-e hasonlítani Fabio Cannavarót mondjuk Robinhóval?

Na, ilyen a mi listánk is.

Ráadásul a 21. század ifjú hazai szurkolói már unják a múltidézést, számukra Gera Zoltán a legjobb magyar futballista. S ezt is el kell fogadnunk, ők ezen nőttek fel, Gera cselein, ollózásain és szaltózásain. Gerát összevetni mondjuk Törőcsik Andrással... Hát enyhén szólva is túlzás.

De végül is ettől szép ez az egész.

A játéktól.

Mert a szurkoló élete végéig cipeli a lelkében s az emlékezetében a korábbi kedvencek cseleit, lövéseit, góljait, védéseit. Korokat, korszakokat egymás mellé helyezni, megversenyeztetni aligha lehet. Mindegyiknek megvolt a maga szépsége.

Így aztán kijelenteni, hogy ki volt minden idők 50, 25 vagy 13 legjobb magyar futballistája – csupán társasjáték a múlttal.

Túlságosan komolyan venni aligha lehet.

Az igazi drukker úgyis tudja, neki ki volt a legjobb.

S nem is felejti el soha.

Akárcsak én a Reisz gyereket.

SINKOVICS GÁBOR