Manu Chao gyönyörűséges dalt írt róla.

Emir Kusturica zseniális filmet forgatott az életéről.

De ezek nélkül is velünk van. Sőt, bennünk van. Évtizedek óta cipeljük magunkkal a lényét, a zsenialitását, az utánozhatatlan megoldásait. Az Isten ajándéka volt nekünk, egyszerű halandóknak, s hiába változik a világ körülöttünk, ő még mindig ugyanazt jelenti, amit húsz vagy harminc évvel ezelőtt. Nem csoda, ha rá, az isteni Diegóra fókuszál a kamera. Ott a pályán megannyi klasszis, Lionel Messitől kezdve Carlos Tévezig, de a rendező újra meg újra őt mutatja.
Maradonát szürke, fényes, elegáns öltönyben.
A szakálla már őszül, de az arca, a mosolya, a gesztusai mit sem változtak.
Ha most történetesen a Bányagépgyár edzője lenne, s nem az argentin nemzeti csapaté, hát az ember akkor is lesné a meccseit, csak hogy őt láthassa újra meg újra.
Olykor pózol.
Nem számít. Tőle ez is belefér. Időnként szerepet játszik, a kamerának, a rendezőnek grimaszol, mosolyog vagy bosszankodik, tudja, hogy rá kíváncsi most is mindenki. S így van ez rendjén. Egy istenáldotta zseni, az marad az élete végéig. S nem kell őt cikizni, nem kell belekötni, nem kell nagyképűséggel vádolni, mint ahogy elhangzott ott a stúdióban, a közvetítés során. Maradona akkor játszana igazán szerepet, ha előadná a lehiggadt, megfontolt, intelligens úriembert.
A komoly, visszafogott, érzelemmentes edzőt.

Ő nem ilyen. Soha nem is volt ilyen.

Fantasztikus élmény nézni. Mert visszalopja az ember ifjúságát, ebben az elsekélyesedett, felszínes, műsztárokkal, gagyi műsorokkal, gatyi televíziókkal telezsúfolt, értékét vesztett világban, itt áll a kispadon, illetve a kispad előtt maga az isten.

Az isteni Diego. Nem tud olyat csinálni, nem tud olyat tenni, hogy az ember ellene forduljon. Nem volt szent, de ki élt volna másként a helyében a sikerek után és alatt, ki ne használta volna ki az élet szépségeit. Egészséges férfiember habzsolja a nőket. Így van ez rendjén, az más kérdés, hogy a kábítószerrel, a hedonizmussal csaknem megölte magát.

Pelé vagy Beckenbauer nem így élt.
De Maradona csak egy van.
Már csak miatta is érdemes nézni a világbajnokságot, hiszen régen figyelhettük őt ilyen sokat s ilyen sokáig.
A nimbusz mit sem változott.
De így vagyunk mi Törőcsik Andrással, élhet bárhogy, bárhol, Törő utánozhatatlan klasszis marad az idők végezetéig.
Diego Maradona edzőként is a csúcsra érhet.
Lehet, hogy rossz edző, lehet, hogy rossz stratéga.
De a játékosai és Argentína lakosai a rajongásig szeretik.
Megérdemelné a világbajnoki aranyat.
Az Isten szereti őt annyira, hogy megint győzzön.
És szeretjük őt annyira mi is...