Csütörtök este olyat láttunk, amitől mi, enyhén megkeseredett átlag magyarok, el vagyunk szokva. A Győr Franciaországban minden eddigi tételt megdöntött. Néhány ETO-fanatikuson kívül senki sem várta azt, ami bekövetkezett. Az Európa-liga selejtezője előtt úgy ültünk le a tévé elé, mintha Ivan Gyenyiszovics egy napját néznénk a Gulagon: ugyanazok a rítusok, ugyanazok az élmények s ugyanaz a szenvedés. De az ETO valami hihetetlen erőtől (és talán ez a kulcsa mindennek: az erő!) vezérelve kiharcolta a továbbjutást, s magyar csapattól szokatlan módon nemcsak fizikálisan, de lelkiekben is erősebb volt a Montpellier-nél.

Ehhez a bravúrhoz persze szerencse is kellett.

De Fortuna szereti a futballt, a sportot, s ugyanúgy állandó szereplője a tanyasi meccseknek, mint a világbajnoki csatáknak. Érdekelte a németeket, hogy Frank Lampard lövése nemcsak kapusuk, Manuel Neuer, hanem a gólvonal mögé is pattant? Mint ahogy írhatják most a francia lapok keseregve, bánatosan, hogy a Montpellier-nek rengeteg helyzete volt, a magyarok kapusa, Szasa Sztevanovics bravúrt bravúrra halmozott.

Kit érdekel?

Az ETO nemcsak a továbbjutással, hanem a megalkuvást nem ismerő, már-már hősies helytállással is példát mutatott. A továbbjutás azért is értékes, mert néhány napja az egyik legnagyobb hazai szaktekintély rosszkedvűen kijelentette: minden magyar csapat búcsúzik a kupától. Szerencsére nem így történt. Mint ahogy Pintér Attila sem kezdett el a sorsolás pillanatában magyarázkodni, hogy van néhány új fiú, akit be kell építetni, a csapat nem állt össze, idő kell és hasonlók.

Sőt nem akarta megmondani, mit ér a magyar futball.

S hogy hol a helye.

Ezt mi magunk is tudjuk.

De lám, még a jóléti társadalmak gazdag klubjait is legyőzheti egy lesajnált magyar kiscsapat. Csak hit, erő, önbizalom és tömérdek munka kell hozzá. Linas Pilibaitis, a győriek litván légiósa például annyit futott ezen a meccsen, hogy a kamera is nehezen követte a mozgását. Ott volt mindenhol, ahol harcolni kellett, és ez a mentalitás jellemezte az ETO minden futballistáját.
S nem kritika, csupán ténymegállapítás: a Győr nem játszik szemre szép futballt, erőssége a tökéletesen megkomponált védekezés, a területek lezárása, a saját térfél megszállása. De Pintér Attilának aligha kell magyarázkodnia ezért, az eredmények őt igazolják.
Mint ahogy az idegenlégiósok szerepeltetése is.

Tetszik, nem tetszik, jobbak, mint a mi gyerekeink. Jobbak, erőszakosabbak, és ahogy a klubra rengeteget áldozó Tarsoly Csaba tulajdonos kijelentette: olcsóbbak is. Ez van, ezt kell szeretni. Persze érdemes lenne elgondolkodni ezen az utánpótlás-nevelésben dolgozó edzőknek – de legfőképpen az ifjú magyar futballistáknak.

Eddig mindig azt írtuk a soros válogatott és kupavereségek után, hogy a fák nem nőnek az égig. De csütörtök este, egy Montpellier nevű francia városban kisebbfajta csoda történt velünk, magyarokkal: ha nem is fát, de láttunk egy égig érő paszulyt…

Sinkovics Gábor