1. rész: Gyévuska

A hír: Törökország Franciaország és Olaszország mellett megpályázta a 2016-os Eb rendezési jogát.

Két aprócska török fiú sétált végig a tengerparti homokon, az egyiken a Barcelona, a másikon a Real Madrid szerelése. Mellettük nagydarab, janicsárszerű török atyafi sétált, aki megállva a több száz napozó, fürdőző turista között elkiáltotta magát: Fútbol, fútbol! Ebből aztán mindenki pontosan tudta, hogy délután három óra lévén a helyi animátorok szokás szerint labdarúgó-mérkőzést szerveztek a turista gyerkőcöknek. Meleg volt, a hőmérő higanyszála alulról simogatta a 33 fokot, a tenger vize pedig hűs és frissítő hullámokkal, nagyjából 23 Celsius-fokkal várta a bátrakat. Az elegáns szálló kétezer vendége közül nagyjából ezerkilencszáztizennyolc orosz állampolgárságú volt. A török animátorok, hangulatfelelősök mind, egytől egyig beszéltek oroszul.

Mintha orosz megszállás alá került volna a szálloda.

De nemcsak a hotel, hanem az egész török tengerpart.

A strandon heverésző, söröző moszkvaiak, szentpéterváriak nem tagadták meg a történelmüket. Legtöbbjük hófehér bőrrel érkezett, amely egy fél délelőtt alatt vörösre váltott. Egyszerű átlagemberek voltak, s még azt is megengedhették maguknak, hogy nemcsak a gyerekeket (kettőt, hármat, négyet, ötöt…) hozták el nyaralni, hanem a házsártos nagymamát és az elégedetten vigyorgó nagyfatert is. Utóbbi talán arra gondolt, hogy húsz éve még Zaporozsecet és Moszkvicsot szerelt egy olajos műhelyben, miközben a moszkvai boltok kínálata nagyjából kenyérből és tejből állt, most meg játszhatja itt a nagyságos urat.

Az egykori Putyilov-gyári munkások, hithű kommunisták, párttagok hedonista kapitalistává váltak. Az „all inclusive” nyaralás során egész nap sört, vodkát vagy helyi italokból kevert italokat ittak. Miközben már-már rabszolgasorban lévő török pincérek, kertészek, bolti eladók ugráltak körülöttük.

Hiába a napfény és a tenger.

A helyiek mindebből csupán annyit élveznek (bár manapság ez is nagy szó…), hogy van munkájuk, igaz, cserébe aprópénzt keresnek, és reggeltől estig, látástól vakulásig dolgoztatják őket.

Csoda-e, ha csak a futball marad nekik?

Mintha Magyarországon, az ötvenes években lennénk.

A különbség persze jelentős, mert míg nálunk a Rákosi-korszakban diktatúra fenyegette az embereket, étel nem volt, a jókedvről nem is beszélve, addig itt, Törökországban mindent lehet kapni, csak pénz kell hozzá.

Sok pénz.

De a futball kizökkenti a muszlimokat és az iszlám vallást tökéletesen elfelejtő, nagyon is világi életet élő törököket. A Fenerbahce, a Galatasaray és a Besiktas iránti rajongás betölti a lelkeket, s feltölti a fáradt izmokat, ha jön a meccs időpontja.

De az oroszok sokat segíthetnek. Hozzák ide a családot és a pénzüket, nem is keveset. Az más kérdés, hogy viselkedésükkel olykor az őrületbe kergetik a helyieket, tolakodnak, lökdösődnek, hangoskodnak – mintha övék lenne az egész világ. Egykoron a hidegháborúban is sikeresek voltak – most meg a forrósággal harcolnak. Csinos fruskák, gyévuskák üvöltik bele a mámorító török éjszakába, hogy „Russia, Russia!”

Tényleg övék a világ.

Sinkovics Gábor