Az illetékes elvtárs nyugodtnak tűnt, még mosolygott is bátran bele a kamerába, bele az előtte kissé idegesen mocorgó újságírók képébe.

Valószínűleg Valentino-öltöny volt rajta, és minden bizonnyal Hugo Boss-parfümje illatosította. Kérdezték, újra és újra kérdezték, de a feszültség, a tollforgatók feszültsége nem ragadt át rá. Úgy csinált, mintha minden a legnagyobb rendben lenne. Tán valamiféle ukázt kapott fölülről, mert a FIFA munkatársaként még véletlenül se ejtette ki a száján azt a szót, hogy baj van, gyerekek, komoly baj.

Pedig mondhatta volna.

Megint a sportág válságáról cikkeznek, megint reformokat emlegetnek szerte a világban.

Tegyük hozzá rögtön, teljes joggal.

De az illetékes elvtárson mindez nem látszott. Arckifejezése, derűt sugárzó mimikája éles kontrasztban volt a helyzet komolyságával. A vele szemben helyet foglaló, különböző országokból érkező tudósítók, tévéstábok, tollforgatók nagyjából ugyanarra voltak kíváncsiak: meddig még?

Erre volt a válasz a szelíd mosoly.

S persze néhány szó: a kérdés nem aktuális.

Ekkor kellett volna ráborítani az asztalt (legalábbis képletesen...), vagy beleüvölteni a képébe, hogy ember, ez itt játék, de véresen komoly játék, amely nemcsak sok-sok pénzről, hanem egy ország hangulatáról is dönthet.

Mi, magyarok persze kívülállóként figyelve a nagyok dolgait, rögvest csatlakozhattunk a dühösek társaságához, a reformot követelők ligájához és nagy általánosságban a világ közvéleményéhez, hiszen a futballtörténelemben mi magunk is átéltünk már hasonlót. Visszamehetnénk 1954-ig, a berni világbajnoki döntőig, egy bizonyos Ling nevű angol bíró gyalázatos ítéletéig, amikor érvénytelenítette Puskás Ferenc gólját, vagy felhánytorgatnánk ezredszer egy Latisev nevű szovjet elvtárs csalását 1962-ből, amikor a zseniális Tichy Lajos távoli bombája vágódott a csehszlovák gólvonal mögé – mindhiába. A probléma nem újkeletű tehát. A németek is jót vicceltek ezzel a szituációval, amikor most Frank Lampard szabályos góljának elvételekor afféle sorsszerűséget, a sors igazságtételét emlegették egy Dienst nevű svájci bíró kapcsán.

Ki ne tudná: a '66-os világbajnoki döntőn Geoff Hurst lőtt olyan gólt (illetve a nyugatnémetek szerint nem is volt az gól...), amelyet a svájci bírón (meg szovjet segítőjén) és az angolokon kívül senki sem látott bent – nemcsak Tilkowski, az NSZK kapusa, a fél világ is tiltakozott.

Az angolok most visszakapták.

Az illetékes elvtárs talán még nem is élt ekkor.

Most pedig hárítja a rá, a FIFA-ra zúdult haragot.

Mosolyog, és azt emlegeti, a kérdés nem aktuális.

És itt bizony falsul cseng a sors emlegetése.

Különösen a XXI. század technikai vívmányait figyelembe véve.

Van még hátra néhány fontos meccs, aminek egyrészt azért is örülhetünk, mert bizony eddig nem ez minden idők legjobb világbajnoksága, így bízhatunk abban, hogy a csapatok megajándékoznak legalább egy, száz év múlva is emlegetett meccsel.

És jobb híján abban is reménykedhetünk, hogy lesz legalább még egy fatális bírói hiba.

Akkor talán végre lehervad az elégedett mosoly az illetékes elvtárs arcáról.

Joseph Blatternak szeretettel.