Látom azt a brutálisan szétvert arcot.

Látom, még most, nyolc esztendő távlatából is látom a bepólyált fejet, amelyből csak egy csukott szem látszik, s megannyi orvosi műszer csipog, ciripel. S itt van előttem a rémült apa tekintete, a barátok dühe és mindenek fölött a tehetetlenség érzése. Akkor még élt Simon Tibor, vasárnap délután volt, a rádió óránként mondta be a híradásokban, hogy szombat éjszaka egy budai szórakozóhely előtt, a Mammut üzletközpont közelében gyakorlatilag agyonverték a Ferencváros egykori válogatott hátvédjét, aki súlyos, életveszélyes állapotban került kórházba. S ott álltunk néhányan az ágya mellett, és nem volt mit mondani.

Simi teste még zihált, de a lelke már messze járt.

A közvéleményt sokkolta az egykori kőkemény hátvéd tragédiája. Egymásnak ellentmondó hírek érkeztek, mi is történt valójában azon a borzalmas éjszakán. Szemtanúk és álhírterjesztők mondták a magukét egy bizonyos pezsgővel lelocsolt arabról, felheccelt verőemberekről. Lassan, nagyon lassan állt össze a kép, amely azért még ma is homályos. Homályos, ahogy Simi fut, menekül az éjszakában, mögötte kidobók talán belőve, gyűlölettel telve, és az ütések, rúgások képe, a magatehetetlenül fekvő, életveszélyes sebet kapó Simon Tibor látványa...

Mindez még most is felkavaró.

S persze most majd lesznek, akik azzal érvelnek, hogy Simon Tibor akkor, ott magának kereste a bajt, amúgy is alvilági körökben mozgott, és hasonlók.

Érvek és ellenérvek.

De az igazi futballdrukkernek az a Simon Tibor maradt meg az emlékezetében, aki végigfutotta, zakatolta, harcolta a kilencven percet, legyen szó egy unalmas bajnokiról vagy a legfontosabb Bajnokok Ligája-meccsről. Ezért is lett, lehetett Simi afféle szimbólum, némi pátosszal élve a fradizmus szimbóluma. És persze, hogy voltak ellenségei meg irigyei, nem is kevés. Aki valahogy, valamiért sikeres, azt ebben az országban úgyis kritizálják, megtalálják, és mindent összehordanak róla.

Simi nem volt szent.

Ezt nagyon is jól tudom, de nem is várta el tőle senki, hogy glóriával a fején szerelje a felé futó balszélsőt, vagy zsoltárokat énekeljen az ellenfél támadóinak. Mégis, az a fajta mentalitás, ami benne lakozott, példaértékű volt. Magam sokszor tapasztaltam mindezt, például a Petneházy Clubban, ahol a Fradi 1995-ben a BL-meccsekre , az Ajax, a Real Madrid és a Grasshoppers elleni találkozókra készült. Simi ott is vezér volt, ha kellett, megrázta, felpofozta Babatunde Fatusit, biztatta Zavadszky Gábort és a többi fiatalt.

S ha kellett, lányokat szerzett.

Legenda, vagy talán igaz, a Petneházy Club faházai sokat mesélhetnének telt keblű, kerek fenekű hölgyek látogatásáról az éjszaka leple alatt, a Fradi-játékosok nagy-nagy örömére.

De a pályán ebből semmi sem látszott.

Azt mondják, ma is azt mondják sokan, Simon Tibor maga kereste a sorsát.

Én erre meg azt mondom, hogy állatot nem gyilkolnak le úgy, ahogyan azt vele tették.

És azt sem feledem, ahogyan Simi halála után hetekkel, talán hónapokkal megkezdődött a bírósági tárgyalás. Ott ültem tudósítóként, és csak jöttek, jöttek be a terembe ilyen-olyan alvilági alakok – és nem Simi barátai, hanem a gyilkosok ismerősei, és szinte vizslatták a kis tárgyalóteremben, ki az, aki Simi miatt van itt, ki a gyászoló fradista, és kit kell ott is megfélemlíteni, terrorizálni. Sohasem felejtem el: telefon ment a Fradi-tábor tagjaihoz, hogy jöjjenek, jöjjön az erősítés oda a bírósághoz, mert itt ez a brutális erődemonstráció.

Kész szerencse, hogy nem lett tömegverekedés.

Nyolc éve történt mindez.

Azóta megannyi tragédiát  élhettünk át futballpályán, kajakban. A Dunán halt meg kedvenc sportolónk, pótolhatatlan veszteséget maga mögött hagyva. És tavaly meggyilkolták, Veszprémben agyonszúrták Marian Cozmát, ami már egészen másfajta indulatokat és fájdalmat kavart.

Csaknem hasonlót ahhoz, amit Simi kivégzésekor éreztünk.

A Ferencvárossal is regénybe illő dolgok történtek azóta – talán a fradizmus tűnt el leginkább a klubból, az a fajta ragaszkodás, amelyet Simi képviselt egykoron. Mert a drukkerek fújták kívülről, hogy „Simon, Pintér, Limperger, Keller", vagy később: „Simon, Telek, Kuznyecov, Keller", s akkor még megtelt az Üllői úti stadion.

Mára sok minden kiveszett és elveszett ebből.

Simon Tibor majdnem napra pontosan nyolc éve, 2002. április 23-án hunyt el.

A gyilkosok azóta már túl vannak a nehezén.

Pénteken Fradi–Újpest derbi lesz az Üllői úti stadionban.

Simi ezen a pénteken is ott lesz a derbin – köszönhetően a Fradi-tábor tapsának és hangjának.

A Ferencváros vezetőedzője is lehetne ma már.

Sinkovics Gábor

Azt írta Ballai kolléga a Magyar Nemzet sportoldalán, hogy legyen újra kettős meccs a Puskás Ferenc Stadionban. A következő szezon első fordulójában irányított sorsolással rendezzenek Bp. Honvéd–Vasas és Fradi–Újpest rangadókat. Jó ötlet. Ballai kolléga is pontosan érzékeli, hogy a futballőrület kitart szeptemberig, a svédek, illetve a portugálok elleni világbajnoki selejtezőig. Érdemes lenne mindezt meglovagolni, s a szurkolókat afféle nosztalgiaprogrammal megajándékozni. Egy napfényes, gyönyörű, július végi hétvégén sokan lennének a stadionban.

Tán több mint harmincezren.

Kérdés persze, hogy alakul a négy fővárosi csapat sorsa addig. A Bp. Honvéd háttere stabilnak tűnik, George F. Hemingway hosszú távon biztosíthatja a kispestiek jövőjét, Újpesten és Angyalföldön már jóval „neccesebb” a helyzet. A lila-fehéreknél több száz milliós tartozásról hallani, s ez a hír immár hónapok óta tartja magát még akkor is, ha a klub háza táján a játékosokat leszámítva mindenki cáfolja. A Vasasnál pedig még az sem biztos, hogy lesz pénz a folytatásra.

A Ferencváros ugyanakkor a helyére kerülhet.

A magyar futball meghatározó, bajnokesélyes csapatai közé.

Így van ez rendjén: a Fradi újra megmozgathatja, beindíthatja a leült, leginkább érdektelenséggel kísért, egyre szegényebb magyar bajnokságot. Már csak az a kérdés, milyen csapattal vág neki a zöld-fehér klub az őszi szezonnak. További kérdés, hogy a szurkolók mit gondolnak a jövőről. Mindezt csak azért hangsúlyozom, mert a közelmúltban üzenetet kaptam.

Régi fradista ismerősöm írta: „Szép FTC-pr cikket írtál, mennyi pénzt kapsz a Riebtől? A székházban 150 ezret mondanak... Jó volt a „remek stáblista”, McCabe elégedett Berkivel, Robinsonnal... Az x meg az y-nal, z-vel tízmilliárdot nyúlt le az MVM-től, no persze, erről nem írsz...”

Ezt kaptam tehát, és különösebben meg sem sértődhettem érte.

Az mondjuk enyhén felzaklatott, hogy 150 ezer forinttal meg lehet vásárolni, de spongyát rá.

A helyzet enyhén szólva sem egyszerű.

A Ferencváros szurkolótábora joggal félti kedvenc klubját a politikától, a pártok marakodásától és szerencselovagok akcióitól. Az üzenet egyértelműsítette számomra: hiába biztos a feljutás, hiába tűnik irigylésre méltónak a gazdasági háttér, hiába lett újra jövőkép – nem mindegy, mi zajlik a háttérben. Legalábbis sok fradista számára nem mindegy. Érezhető volt mindez a Torgyán-érában s még inkább Várszegi Gábor irányítása alatt.

A nekem írt üzenet szerint most is sokan kombinálnak – s aggódnak a Fradiért.

Csakhogy a világ nagyot fordult: mást sem hallani, mint a válság szót, kisebb-nagyobb cégek, vállalatok dőlnek be s dőlnek össze. Egyre több a munkanélküli, egyre csak nő az elkeseredett, adósságállományba belerokkant hazánkfia.

Ilyenkor kell örülni minden talált fillérnek.

Akár Angliából jött, akár a Cook-szigetekről.

Emlékszem, micsoda felháborodást váltott ki, amikor a Glazer család felbukkant Manchesterben.  A United szurkolói rögtön saját klubot alapítottak, mondván, majd ők viszik tovább a legendás vörös ördögök hagyományait. Ehhez képest az Old Traffordon minden meccsen telt ház van, csaknem nyolcvanezren drukkolnak Ryan Giggsnek s a többieknek. Gyaníthatóan belátták: csapat és futball nélkül nem érdemes élni.

A Ferencvárosnál hasonló a helyzet: legyen bajnok a csapat jövőre az NB I-ben.

Gyaníthatóan senki nem kezd el kutatni honnan, melyik oldalról jött a pénz az aranyéremhez.

Nekem persze akkor is nyugodtan írhat fradista ismerősöm.

Csak legalább emelje meg a tarifámat!

Sinkovics Gábor 

Értem én a dühöt.

Pontosan tudom, milyen a tehetetlenség, a kiszolgáltatottság érzése, s mit okoz a lelkekben, ha az ember kedvenc csapatát szezon közben nagyjából ötvenmillió tartozás miatt kizárják, s a BLASZ IV-be száműzik. Akkor aztán hőzönghet a drukker, hol koszorút, hol Molotov-koktélt készíthet, hogy majd nekimegy a világnak, megharcolva az igazságért.

Értem én a dühöt.

Pontosan tudom, mit éreznek a Fradi-szurkolók, amikor másodosztályú bajnoki meccsre kell menniük az Üllői úti stadionba. Százszor, ezerszer elátkozták azt a pillanatot, amikor felelőtlen vezetőik -- no meg a magyar labdarúgás vezérkara – egy tollvonással elintézte őket.
S nagyjából sejtem azt is, hogy az újpestiek miért szolidárisak velük.

Csakhogy most jön egy meccs.

A magyar válogatott Máltával játszik a Puskás Ferenc Stadionban, s azt mondják, szépen fogynak a jegyek, s még az is lehet, hogy az összes belépőt eladják. Lesz tehát bőven szurkoló a hatalmas arénában, de nagyon nem mindegy, milyen drukkerek töltik meg a lelátót. Egyáltalán nem mindegy.

Halkan, visszafogottan tapsoló divatdrukkerek, vagy az igazi, hóban, sárban, télben, nyárban kitartó, a meccset végigüvöltő, igazi tábor? Mert az bizony évek óta hiányzik a nemzeti együttes találkozóiról. Nem jönnek ki a fradisták, az újpestiek, mondván: ők nem állnak a Kisteleki-csapat mögé. A maguk módján így tüntetnek a Magyar Labdarúgó-szövetség és persze elsősorban Kisteleki István ellen. Nincs olyan Ferencváros- vagy Újpest-meccs, amelyen ne hangozna fel az MLSZ első emberét pocskondiázó rigmus.

Értem én a dühöt.

Még azt is elfogadom, hogy a szövetség pátyolgatása mellett létrehozott Ligakupa-találkozókat bojkottálják a transzparensek mögött felsorakozó szavalókórusok. Nem kell szeretni Kistelekit vagy az ő vezetési módszereit. Ehhez mindenkinek joga van, hiszen (látszólag) demokráciában élünk. De a bosszú most (és korábban is…) rossz címre érkezik. Ne a válogatottat büntessék távolmaradásukkal.

Nem Kisteleki Istváné a nemzeti csapat.

Torghelle Sándor, Gera Zoltán, Dárdai Pál, Hajnal Tamás és a többiek nem az MLSZ-elnököt, nem egy szövetséget, hanem Magyarországot képviselik.

Most szerdán, Málta ellen.

S mindig, amikor címeres mez lesz rajtuk.

Kell, hiányzik az igazi tábor, a fradisták, újpestiek hangorkánja.

Ne a fiúkat büntessék a némasággal.

Ne azt a csapatot, amely értük is küzd.

Értem én a dühöt.

De szerdán s majd az ősszel a még nehezebb meccseken hirdessenek tűzszünetet.

Hiszen a futball a miénk.

Azt egyetlen hivatalnok, politikus vagy pénzember sem veheti el tőlünk.

SINKOVICS GÁBOR