Soha nem szurkoltam a Real Madridnak, mert mindig is a Barcelonát szerettem. Nem volt olyan pillanat korábban, hogy szimpatikusnak találtam volna José Mourinhót. Flegma stílusa, nagyképű gesztusai és különc viselkedése rendkívül ellenszenvessé tette számomra. Mostanában viszont lelkesen nézem a Real futballját, és ha azt kérdezi tőlem valaki, ki a kedvenc edzőm, gondolkodás nélkül rávágnám: José Mourinho. Sokszor gondolkodtam rajta az elmúlt hetekben, hogy ez a portugál tréner mitől és mivel tudhat többet kollégáinál. Mert kétségem sincs afelől, hogy Mourinhónál jelenleg nincs jobb választás a kispadra. Ha Kakasdra hívnák, hogy csináljon bombaerős csapatot, legyen emlékezetes a falunap meg a búcsú céllövöldével, mézeskaláccsal, sok-sok góllal, hát azt is megcsinálná.

Mi a titka? A kérdés misztikus, költői, ám mégis aktuális. Mert a futball hihetetlenül felgyorsult, a játékosok (már persze az igazi profik...) egyre felkészültebbek, atlétikusabbak, labdabiztosabbak, és az önbizalommal sincs gondjuk. Márpedig mindezek olyan edzőt igényelnek, akik nemcsak taktikailag felkészültek, hanem remek pedagógusok, alkalmi pszichológusok, és nem keveset tudnak a sportorvoslásról, az anatómiáról, az emberi test terhelhetőségéről. Izgalmas, komplex szakma ez.

A futballrajongók persze kapásból sorolják, hogy a sportág csodálatos történelmében mindig is akadtak kiemelkedő edzőegyéniségek. Legyünk elfogultak, írjuk le rögtön két magyar trénerét: Guttmann Béláét, aki a Benficával és Kovács Istvánét, aki az Ajax Amsterdammal ült fel Európa futballtrónjára. És csak úgy sorjáznak a sikeres szakemberek, Miguel Munoz, Ernst Happel, Udo Lattek, Dettmar Cramer, Hennes Weisweiler, az angol legendák, a manchesteri Matt Busby, a liverpooli ikon, Bob Paisley. Aztán Giovanni Trapattoni, Alex Ferguson, Arsene Wenger és a sor még bőven folytatható.

Kit nevezhetünk úgy közülük különbnek, többnek a kollégáknál? Mondjuk az olasz Helenio Herrerát, aki a hatvanas évek közepén nemcsak kétszer nyert BEK-et az Internazionaléval, hanem meghonosította az úgynevezett catenacciót, a védekező futball magasiskoláját. Vagy azt a Kovács Istvánt, aki Rinus Michelstől átvéve úgynevezett totális futballal rukkolt ki az Ajaxszal.

José Mourinho hozzájuk mérhető. S talán valamennyit, valamennyiüket lehagyja és megelőzi.

Mindenféle elfogultság nélkül írom, a 47 esztendős portugál férfi lehet minden idők legjobb edzője. Egyenes úton halad efelé. Pedig nem volt jó, ismert futballista, a portugál első osztályban néhány meccs jutott neki csupán a Belenenses és a Rio Ave csapataiban. Apja egyszeres portugál válogatott kapus volt, és a feleségével egyetemben José nevű gyermeküket kereskedelmi iskolába küldték, aki egy egész napot el is töltött ott, majd azt mondta, meghagyja a szalámi, a banán és a színes tévé árulását annak, akinek ehhez kedve van. Ő inkább edző lesz. És így is történt. Ma tudjuk, hol tart az úton, fiatal edzőként elképesztő sikersztori az övé. És nézzük meg, hogy az általa BL-győzelemig vezetett Inter már nem ugyanaz a csapat Benítez sporttárs irányításával.

Tehát még egyszer: mi a titka Mourinhónak?

Mi az a plusz, amitől az éveken át sztárokkal teletűzdelve is csak vergődő Real Madrid most pazarul futballozik, és számolatlanul rugdossa a gólokat? Azt mondják, José Mourinhónak erős kisugárzása van. Bizonyára találó ez a megjegyzés, de ez aligha lehet elég a folyamatos győzelmekhez. A tudás, a tapasztalat, a tehetség és a szerencse mind-mind belejátszik a karrierjébe. De ha Mourinhót kérdezné valaki, mitől jobb ő, mint bárki más, szerényen azt mondhatná, amit Bruno Ganz, a gyönyörűséges „Berlin felett az ég” Wim Wenders film főszereplője, miután angyalból emberré lett: „Most már érzem azt emberként, amit az angyalok soha nem tudhatnak meg.”