„Én az eseményt úgy egyengetem ki, hogy a részletek ragyogjanak…”

T. L. Garp

„Csodálatos, csodálatos, csodálatos!”

A 83 esztendős apám lelkendezett így a telefonban csütörtök reggel. Nem a nyugdíja jött meg, még csak nem is a gázszámla, egyszerűen a Real–Barca meccs hatása alatt volt még mindig. Némi túlzással azt is írhatnám, apám egyszerűen beleszerelmesedett Lionel Messi játékába. Úgy, olyan lelkesen szokott beszélni az argentin zseniről, mintha az nemcsak gólokkal, cselekkel, virtuóz mozdulatokkal ajándékozná meg hétről hétre, hanem az örök fiatalság szérumával. Mindig megérint és felkavar apám mérhetetlen lelkesedése Messi és a futball varázsa iránt. Ilyenkor hajlamos vagyok elhitetni magammal, hogy igenis létezik derűs, kedélyes öregkor az élet megannyi szépségével.

Alighanem illúzió mindez.

Persze a futball segíthet a gondok, bajok, betegségek közepette. Segíthet átvészelni a magányt, a rosszkedvet, a félelmeket. Különösen az olyan futball, amelyet Messitől látunk immár esztendők óta. Apám egyébként szép hosszú életében végig rajongott ezért a gyönyörű sportágért, nem volt szünet, nem volt üres járat, még akkor sem, ha a játék mifelénk egyre siralmasabb, unalmasabb, nézhetetlenebb lett. De ilyenkor mindig elővette a régi, bekötött, könyv formájában eltett Labdarúgásokat, Képes Sportokat, és nosztalgiázott.

Nézte Tichy Lajost és az ő kisfiús mosolyát.

És persze a bombagóljait.

Nagyjából kétszázszor hallottam gyerekkoromban, ahogy Tichy, az ő legnagyobb kedvence egy Vasas elleni bajnokin 3:2-es angyalföldi vezetésnél a meccs hajrájában kétszer is becsapta Berendi Pált, a piros-kékek legendás védőjét, s két góljával 4:3-ra fordított a Honvéd. Apám látta futballozni Puskás Ferencet, Pelét, Maradonát, Johan Cruyffot, Franz Beckenbauert, George Bestet, Eusebiót, és még ki tudja, hány világklasszist, de soha senkiért nem lelkesedett úgy, mint Lionel Messiért.

Drága kisgyerekként emlegeti.

S persze félti a bekkek hol alattomos, hol brutális támadásaitól. Belegondolni sem merek, mi történne apám amúgy is labilis lelki világával, ha ne adj isten, Messi súlyosan megsérülne.

Kész csoda, hogy eddig megúszta.

Messi utánozhatatlan.

Az ő játékossága, virtuozitása, látszólagos könnyedsége újabb és újabb rajongókat szerez a sportágnak, ami, lássuk be, nagy szó a 21. század elképesztő iramot diktáló világában. Megannyi információ és csábítás hat a férfiakra (s persze a nőkre is…), a különböző hírműsorokban egyre több a riasztó tudósítás erőszakról, természeti csapásokról, szegénységről és szívbe markoló emberi sorsokról.

De Messi tartja a lépést.

Állhat vele szemben Napóleon teljes serege, egy német páncélos hadosztály vagy a könnyűlovasság, állíthat rá két-három gorillát az egyébként zseniális José Mourinho – ő átverekszi magát. S miközben itthon egyre több csapat játszik bunkerfutballt (az érintettek persze tiltakoznak a kifejezés ellen…), s mindezt azzal magyarázzák, hogy a kor ezt követeli meg, egy apró argentin legény, megmutatja a világnak, hogy a játék – a játékosság nem halt meg.

S mi egyszerű földi halandók hálásak vagyunk érte.

Apám mindezt meg is mondaná neki, csak egyszer fussanak össze.

A pillanat eljött tehát.

Várható volt, hogy mindez bekövetkezik. A lelkesedés, a rajongás hétről hétre, napról napra nőtt, a látvány pedig önmagáért beszélt. A vasárnap esti Zaragoza–Barcelona meccs közben felhevült riporter egyszer csak azt mondta: Lionel Messi minden idők legjobb futballistája. Az ember persze óvatosan bánik az összehasonlításokkal. Mert nem könnyű összemérni a virtuóz Frédéric Chopint Szamuráj Szilárdné kisnyugdíjassal, aki hajcsavarókkal a fején, strandpapucsban is tökéletesen eljátssza a Boci, boci, tarkát.

Zongoráztak mindketten, de mégsem ugyanaz.

Így van ez a futballsztárokkal is, nem könnyű különbséget tenni a zsenik között. Ugyanakkor mégiscsak szólhat valami Lionel Messi abszolút győzelme mellett (már persze, ha van ilyen egyáltalán…), tudniillik ő az összes korábbi klasszis között a leggyorsabb, legbrutálisabb s leginkább védekező korszakban mutatta meg, sőt, mutatja meg hétről hétre, hogy utánozhatatlan tálentum. A kis argentin úgy kerülgeti a felé, elé becsúszó lábakat, mint gladiátor a dárdák tengerét. Mozdulatai utánozhatatlanok és ösztönösek. Hiába telnek az évek, még mindig gyerek, és talán ezért is lehet ennyire felszabadult a zöld gyepen. Úgy trükközik, úgy szlalomozik, mintha egy rosariói grundon tenné unokatestvérei és három nagybácsi társaságában.

Hogy Messi lenne-e minden idők legjobb futballistája, ez alighanem megítélés kérdése, az viszont bizton kijelenthető, hogy ő az egyik legszimpatikusabb, leginkább szerethető világklasszis valamennyi közül. Elkerülik a botrányok, ha ötször döngölik bele a talajba, ötször is talpra pattan, hiszti, látványos színjáték nélkül. A magánéletéről nem cikkeznek, a szex, drog, rock and roll életérzést meghagyta David Bowie-nak, Mick Jaggernek, Iggy Popnak, no meg azoknak a futballistáknak, akik botrányt botrányra halmoznak. Van belőlük bőven a bulvársajtó nagy örömére. Messi persze nem szent, még csak az kéne, egészséges fiatalemberként ne is legyen az.

De a futball mindenek feletti a számára.

Az ösztönei viszik, az agya egyetlen jelet küld a lábainak meccsek közben: eljutni bármi áron az ellenfél kapujáig, még akkor is, ha nyolc védő vagy a második ukrán front próbálja föltartóztatni. Nincs akadály, nincs leküzdhetetlen fal előtte. És ebben rejlik a titka, enyhén leszegett fejjel nekiront az előtte tornyosuló, riadt védőknek, és szép sorban a fűre fekteti őket.

Aki látta a vasárnap esti, Zaragoza elleni meccset, az pontosan tudja, miért esett enyhe transzállapotba a riporter, és miért mondta azt, hogy immár Lionel Messi minden idők legjobb futballistája. S persze, rögtön jöhet a cáfolat, hogy akkor mi a helyzet Puskás Öcsivel, Didivel, Garrinchával, Alfredo di Stéfanóval, Eusebióval, Albert Flóriánnal, Gianni Riverával, Bobby Charltonnal, Johan Cruyff-fal, Platinivel, Maradonával, Ronaldinhóval, Ronaldóval vagy Cristiano Ronaldóval?

És még sorolhatnám.

Kijelenteni, hogy Lionel Messi jobb valamennyiüknél, talán túlzás.

De az is igaz, hogy ez az argentin fiú magában hordozza mindazt, ami korszakok, évtizedek, világbajnokságok óta a futball sava-borsát jelenti. A játék gyönyörűségét, egyediségét és utánozhatatlanságát.

Frédéric Chopinből csak egy volt.

Nem megbántva Szamuráj Szilárdné kisnyugdíjast.

Lionel Messi neve is fennmarad az idők végezetéig.