… és ha az ember él, még mindig történhetik valami.

Szerb Antal írta ezt a gyönyörűséges Utas és holdvilág című regényében. A mondatot érdemes lenne többször is emlegetnie a magyar labdarúgó-válogatott tagjainak a németek és a hollandok elleni csapás után. Ettől persze aligha változna bármi is, pedig a remény, a javulás reménye még minket is megtalálhat. Mindjárt el is mesélem, hogyan is volt ez néhány évtizede. Karnyújtásnyira a dél-afrikai világbajnokságtól muszáj felidéznem mindazt, amit nagyjából negyven esztendővel ezelőtt átéltem.

Okulásul s biztatásul.

Gyanítom, hosszú-hosszú  időszaknak, tán évtizedeknek kell eltelnie ahhoz, amíg  újra magyar futballsikereknek örülhetnek a szurkolók. Így nézett ki a helyzet akkor, ’69 telén is. Egy gyerekember nem foglalkozik a felnőttek zűrzavaros életével, az ő fantáziavilágába csak tompán szűrődnek be a hírek, a tragédiák s az örömök. Akkor, ’69 telén mit sem tudtam a prágai tavaszról, fogalmam sem volt, ki az az Alexander Dubcek, miként a sokat emlegetett Brezsnyev elvtárs személye sem jelentett különösebb érdekességet a számomra. Így aztán fel se merülhetett bennem, hogy az a futballmeccs ott Marseille-ben a csehszlovákok számára sokkalta többet jelent egy világbajnoki pótselejtezőnél. Bámultam a tévét tátott szájjal, remegve az izgalomtól a szoba-konyhás lakásban, és a riporter nem mondta a fontos válogatott találkozó előtt, hogy egy esztendővel korábban a Varsói Szerződés tagállamainak 200 ezer katonája s nagyjából 5000 harckocsija lepte el Csehszlovákiát, köztük a magyar 8. gépkocsizó lövészhadosztály mintegy tízezer katonája.

Amikor elkezdődött a meccs Marseille-ben, erről senki sem beszélt.

És nem mondta a csodálatos szpíker, Szepesi György sem, miként verték le a prágai tavaszt, s tették meg új főttikárnak Gustav Husakot, ehelyett azt ismételgette, hogy: „Jönnek a csehszlovákok! Jönnek a csehszlovákok…”

Kikaptunk 4–1-re, ki ne tudná, s nem jutottunk ki Mexikóba.

Hihetetlen érzés volt az: világbajnokság a magyar válogatott nélkül.

Most már bevallhatom, hogy gyűlöltem a csehszlovákokat. Legszívesebben orrba vágtam volna azt a Kvasnák nevű középpályást, aki szó szerint beleröhögött a kamerába, és szívem szerint felpofoztam volna a két kapust, Viktort és Vencelt, akik a 90. percben cseréltek, miközben mosolyogva átölelték egymást – mi meg sírtunk, zokogtunk a rozoga rekamién.

Nem túlzok, ha azt mondom, összedőlt a világ.

Bennem legalábbis.

Az a vereség jobban fájt, mint ha a szomszédlány kosarazott volna ki.

Még az is előttem van, hogy néhány nappal később a Népstadionban Bp. Honvéd–Ferencváros bajnokit rendeztek térdig érő hóban, nagyjából ezer néző előtt. Soha ennyire kevesen nem voltak ilyen rangadón.

Aztán mégiscsak nyár lett.

A válogatott élére Hoffer József személyében új kapitány került, és a csapat, a mi nemzeti csapatunk némileg átalakítva, de újra nekigyűrkőzött. És ezen a nyáron történt valami: a Vasas bejutott a KK döntőjébe, ahol a pozsonyi Inter volt az ellenfél. A Közép-európai Kupa nem volt különösebben népszerű sorozat, ám azon a finálén a Fáy utcában közel húszezren ültek vagy álltak a lelátón, és nézték, ahogy a Vasas 4–1-re győzi le a csehszlovák csapatot, elhódítva ezzel a serleget.

Apró kis revans Marseille-ért.

S onnantól kezdve visszatért az élet, Hoffer Józsefet egy szófiai súlyos vereség után Illovszky Rudolf váltotta a kapitányi poszton, aki két esztendővel a marseille-i csapás után az olimpiai fináléjába és az Európa-bajnokság négyes döntőjébe vezette válogatottunkat.

… és ha az ember él, még mindig történhetik valami.

Így voltunk mi is ezzel akkoriban.

És biztos, hogy a mostani gyerekek, 9, 10, 15 évesek ugyanígy élik meg mindezt, a sorozatos kudarcokat, a fájdalmas vereségeket, és közben ott motoszkál bennük, hogy igazi hullámvasút ez, amelyen egyszer, akár 15 év múltán egyszer mi, magyarok is felül lehetünk…