Látom azt a brutálisan szétvert arcot.

Látom, még most, nyolc esztendő távlatából is látom a bepólyált fejet, amelyből csak egy csukott szem látszik, s megannyi orvosi műszer csipog, ciripel. S itt van előttem a rémült apa tekintete, a barátok dühe és mindenek fölött a tehetetlenség érzése. Akkor még élt Simon Tibor, vasárnap délután volt, a rádió óránként mondta be a híradásokban, hogy szombat éjszaka egy budai szórakozóhely előtt, a Mammut üzletközpont közelében gyakorlatilag agyonverték a Ferencváros egykori válogatott hátvédjét, aki súlyos, életveszélyes állapotban került kórházba. S ott álltunk néhányan az ágya mellett, és nem volt mit mondani.

Simi teste még zihált, de a lelke már messze járt.

A közvéleményt sokkolta az egykori kőkemény hátvéd tragédiája. Egymásnak ellentmondó hírek érkeztek, mi is történt valójában azon a borzalmas éjszakán. Szemtanúk és álhírterjesztők mondták a magukét egy bizonyos pezsgővel lelocsolt arabról, felheccelt verőemberekről. Lassan, nagyon lassan állt össze a kép, amely azért még ma is homályos. Homályos, ahogy Simi fut, menekül az éjszakában, mögötte kidobók talán belőve, gyűlölettel telve, és az ütések, rúgások képe, a magatehetetlenül fekvő, életveszélyes sebet kapó Simon Tibor látványa...

Mindez még most is felkavaró.

S persze most majd lesznek, akik azzal érvelnek, hogy Simon Tibor akkor, ott magának kereste a bajt, amúgy is alvilági körökben mozgott, és hasonlók.

Érvek és ellenérvek.

De az igazi futballdrukkernek az a Simon Tibor maradt meg az emlékezetében, aki végigfutotta, zakatolta, harcolta a kilencven percet, legyen szó egy unalmas bajnokiról vagy a legfontosabb Bajnokok Ligája-meccsről. Ezért is lett, lehetett Simi afféle szimbólum, némi pátosszal élve a fradizmus szimbóluma. És persze, hogy voltak ellenségei meg irigyei, nem is kevés. Aki valahogy, valamiért sikeres, azt ebben az országban úgyis kritizálják, megtalálják, és mindent összehordanak róla.

Simi nem volt szent.

Ezt nagyon is jól tudom, de nem is várta el tőle senki, hogy glóriával a fején szerelje a felé futó balszélsőt, vagy zsoltárokat énekeljen az ellenfél támadóinak. Mégis, az a fajta mentalitás, ami benne lakozott, példaértékű volt. Magam sokszor tapasztaltam mindezt, például a Petneházy Clubban, ahol a Fradi 1995-ben a BL-meccsekre , az Ajax, a Real Madrid és a Grasshoppers elleni találkozókra készült. Simi ott is vezér volt, ha kellett, megrázta, felpofozta Babatunde Fatusit, biztatta Zavadszky Gábort és a többi fiatalt.

S ha kellett, lányokat szerzett.

Legenda, vagy talán igaz, a Petneházy Club faházai sokat mesélhetnének telt keblű, kerek fenekű hölgyek látogatásáról az éjszaka leple alatt, a Fradi-játékosok nagy-nagy örömére.

De a pályán ebből semmi sem látszott.

Azt mondják, ma is azt mondják sokan, Simon Tibor maga kereste a sorsát.

Én erre meg azt mondom, hogy állatot nem gyilkolnak le úgy, ahogyan azt vele tették.

És azt sem feledem, ahogyan Simi halála után hetekkel, talán hónapokkal megkezdődött a bírósági tárgyalás. Ott ültem tudósítóként, és csak jöttek, jöttek be a terembe ilyen-olyan alvilági alakok – és nem Simi barátai, hanem a gyilkosok ismerősei, és szinte vizslatták a kis tárgyalóteremben, ki az, aki Simi miatt van itt, ki a gyászoló fradista, és kit kell ott is megfélemlíteni, terrorizálni. Sohasem felejtem el: telefon ment a Fradi-tábor tagjaihoz, hogy jöjjenek, jöjjön az erősítés oda a bírósághoz, mert itt ez a brutális erődemonstráció.

Kész szerencse, hogy nem lett tömegverekedés.

Nyolc éve történt mindez.

Azóta megannyi tragédiát  élhettünk át futballpályán, kajakban. A Dunán halt meg kedvenc sportolónk, pótolhatatlan veszteséget maga mögött hagyva. És tavaly meggyilkolták, Veszprémben agyonszúrták Marian Cozmát, ami már egészen másfajta indulatokat és fájdalmat kavart.

Csaknem hasonlót ahhoz, amit Simi kivégzésekor éreztünk.

A Ferencvárossal is regénybe illő dolgok történtek azóta – talán a fradizmus tűnt el leginkább a klubból, az a fajta ragaszkodás, amelyet Simi képviselt egykoron. Mert a drukkerek fújták kívülről, hogy „Simon, Pintér, Limperger, Keller", vagy később: „Simon, Telek, Kuznyecov, Keller", s akkor még megtelt az Üllői úti stadion.

Mára sok minden kiveszett és elveszett ebből.

Simon Tibor majdnem napra pontosan nyolc éve, 2002. április 23-án hunyt el.

A gyilkosok azóta már túl vannak a nehezén.

Pénteken Fradi–Újpest derbi lesz az Üllői úti stadionban.

Simi ezen a pénteken is ott lesz a derbin – köszönhetően a Fradi-tábor tapsának és hangjának.

A Ferencváros vezetőedzője is lehetne ma már.

Sinkovics Gábor