A helyzet egyre aggasztóbb.

Budapest előbb-utóbb kapitulál, és feladja a vidékkel vívott harcot. Nem volt ez mindig így, sőt a magyar futball évtizedekig főváros-centrikusságban szenvedett, a legjobb játékosok Pécsről, Tatabányáról, Salgótarjánból Angyalföldre, Újpestre, Kispestre vagy a Ferencvárosba szerződtek. Az volt az igazi kihívás a számukra, és onnan tudtak bekerülni a válogatottba. A sportág fénykorában óriási eseménynek számított, ha a fővárosi nagycsapatok valamelyike bajnoki meccset játszott vidéken, rendre tíz-húszezer néző foglalt helyet a lelátón, és üvöltött teli torokból, szidva vagy épp éltetve a budapesti sztárokat. S azzal sem mondok újat, ha megállapítom, hogy nincs olyan magyar település, ahol ne élne legalább egy fradista, újpesti, vasasos, honvédos vagy MTK-s. Nincs ebben semmi különleges: a bajnoki címért, a dobogós helyezésekért egykoron ezek a klubok csatáztak, s így a vidéken élő drukkerek is kedvencet választottak közülük. Csank János, a Zalaegerszeg jelenlegi edzője néhány hete beszélt nekem arról, hogy amikor Vácra szerződött, eleinte sokszor tízezren szurkoltak a helyi csapatnak. Aztán ahogy egyre jobb lett az általa irányított gárda, sőt megnyerte a bajnokságot, csökkent a nézőszám, hiszen Vác vagy a környező települések lakói elsősorban az Újpestnek, a Fradinak vagy a Vasasnak szorítottak, s amikor a váciak egyre nagyobb riválissá váltak, elfordultak tőle.

Budapest sokáig tartotta magát.

A Népsport a hetvenes, de még a nyolcvanas években is szenzációként tálalta, ha mondjuk a Salgótarján Répás góljával győzött a Fáy utcában, vagy a Tatabánya megszorongatta a Megyeri úton a lila-fehéreket. A világ futballjában ez különlegességnek számított, hiszen kevés olyan város akadt, ahol ennyi élvonalbeli klub szerepelt. Az öt nagy mellett ugye ott volt hosszabb-rövidebb ideig a Csepel, az Egyetértés, a Vasas Izzó, a III. ker. TVE és a BVSC. A pártállam fontosnak tartotta, hogy a főváros lakossága jól szórakozzon a hétvégeken, ne törje a fejét, hogy a boltok kínálata meglehetősen szegényes, s hogy nemcsak büdös, de rendkívül idegesítő tákolmány a Wartburg személygépkocsi. A Honvédelmi Minisztérium a Honvédot, a Belügyminisztérium az Újpestet, a szakszervezet a Vasast, az Élelmiszer- és Mezőgazdasági Minisztérium a Fradit, a Vasmű a Csepelt támogatta, volt pénz, volt jövőkép. Volt erős csapat – és voltak szurkolók is.

Mára ebből semmi sem maradt.

Budapest futballja haldoklik.

És ez most kivételesen nem valamiféle depressziós roham vagy rémálomszerű mondat, hanem a szomorú valóság. Az egykori nagyok nemcsak a pályán szenvednek, de ott illegnek a lét és a nemlét határán. És ez az, ami igazán aggasztó. Tartozások szinte minden klubnál, csúsznak, késnek, elmaradnak a fizetések. És ez még akkor is igaz, ha a klubvezetők erről vagy óvatosan, vagy egyáltalán nem beszélnek. Lássuk be, a folyamat régóta zajlik, és cseppet sem meglepő. Az úgynevezett rendszerváltás óta magukra maradtak a fővárosi klubok, aztán vagy találtak szponzort, befektetőt, vagy nem. Láttuk a pályán az UTE-Novabaut, a Vasas-Danubius Hotelst vagy a BVSC-Drehert. S ahogy felbukkant egy befektető, úgy el is tűnt, bizonytalanságban hagyva a csapatot. Egyértelművé vált: egyetlenegy ember, legyen az Várszegi Gábor, George F. Hemingway, Jámbor János vagy Tolnai Sándor, segítség nélkül képtelen hosszú távon fenntartani a klubot. A harc egyébként rendkívül igazságtalan, mert amíg egy vidéki csapatot segít, olykor nem kevés pénzzel, a helyi önkormányzat, addig ez Budapesten szóba sem kerülhet. Az más kérdés, hogy a fővárosi klubok sajnos már nem büszkélkedhetnek egykor irigyelt nézőszámaikkal, az MTK ezres, a Vasas és a Honvéd ezerötszázas, az Újpest háromezerötszáz-négyezres, a Ferencváros ötezres átlaggal bír, és ez több mint lehangoló.

Itt tartunk most.

Megoldás, hosszú távú, nyugodt hátteret jelentő megoldás egyelőre nincs. A Fradit árulják (komoly jelentkező még egy sem akadt…), az Újpest jelentős tartozást halmozott fel, a Honvédtól szabadulna Hemingway. A Vasas képtelen befektetőt találni, az MTK már csak takaréklángon él, kérdés, hogy meddig.

Budapest vesztésre áll.

Sőt, talán már el is vesztette a csatát.

 

Soha nem szurkoltam a Real Madridnak, mert mindig is a Barcelonát szerettem. Nem volt olyan pillanat korábban, hogy szimpatikusnak találtam volna José Mourinhót. Flegma stílusa, nagyképű gesztusai és különc viselkedése rendkívül ellenszenvessé tette számomra. Mostanában viszont lelkesen nézem a Real futballját, és ha azt kérdezi tőlem valaki, ki a kedvenc edzőm, gondolkodás nélkül rávágnám: José Mourinho. Sokszor gondolkodtam rajta az elmúlt hetekben, hogy ez a portugál tréner mitől és mivel tudhat többet kollégáinál. Mert kétségem sincs afelől, hogy Mourinhónál jelenleg nincs jobb választás a kispadra. Ha Kakasdra hívnák, hogy csináljon bombaerős csapatot, legyen emlékezetes a falunap meg a búcsú céllövöldével, mézeskaláccsal, sok-sok góllal, hát azt is megcsinálná.

Mi a titka? A kérdés misztikus, költői, ám mégis aktuális. Mert a futball hihetetlenül felgyorsult, a játékosok (már persze az igazi profik...) egyre felkészültebbek, atlétikusabbak, labdabiztosabbak, és az önbizalommal sincs gondjuk. Márpedig mindezek olyan edzőt igényelnek, akik nemcsak taktikailag felkészültek, hanem remek pedagógusok, alkalmi pszichológusok, és nem keveset tudnak a sportorvoslásról, az anatómiáról, az emberi test terhelhetőségéről. Izgalmas, komplex szakma ez.

A futballrajongók persze kapásból sorolják, hogy a sportág csodálatos történelmében mindig is akadtak kiemelkedő edzőegyéniségek. Legyünk elfogultak, írjuk le rögtön két magyar trénerét: Guttmann Béláét, aki a Benficával és Kovács Istvánét, aki az Ajax Amsterdammal ült fel Európa futballtrónjára. És csak úgy sorjáznak a sikeres szakemberek, Miguel Munoz, Ernst Happel, Udo Lattek, Dettmar Cramer, Hennes Weisweiler, az angol legendák, a manchesteri Matt Busby, a liverpooli ikon, Bob Paisley. Aztán Giovanni Trapattoni, Alex Ferguson, Arsene Wenger és a sor még bőven folytatható.

Kit nevezhetünk úgy közülük különbnek, többnek a kollégáknál? Mondjuk az olasz Helenio Herrerát, aki a hatvanas évek közepén nemcsak kétszer nyert BEK-et az Internazionaléval, hanem meghonosította az úgynevezett catenacciót, a védekező futball magasiskoláját. Vagy azt a Kovács Istvánt, aki Rinus Michelstől átvéve úgynevezett totális futballal rukkolt ki az Ajaxszal.

José Mourinho hozzájuk mérhető. S talán valamennyit, valamennyiüket lehagyja és megelőzi.

Mindenféle elfogultság nélkül írom, a 47 esztendős portugál férfi lehet minden idők legjobb edzője. Egyenes úton halad efelé. Pedig nem volt jó, ismert futballista, a portugál első osztályban néhány meccs jutott neki csupán a Belenenses és a Rio Ave csapataiban. Apja egyszeres portugál válogatott kapus volt, és a feleségével egyetemben José nevű gyermeküket kereskedelmi iskolába küldték, aki egy egész napot el is töltött ott, majd azt mondta, meghagyja a szalámi, a banán és a színes tévé árulását annak, akinek ehhez kedve van. Ő inkább edző lesz. És így is történt. Ma tudjuk, hol tart az úton, fiatal edzőként elképesztő sikersztori az övé. És nézzük meg, hogy az általa BL-győzelemig vezetett Inter már nem ugyanaz a csapat Benítez sporttárs irányításával.

Tehát még egyszer: mi a titka Mourinhónak?

Mi az a plusz, amitől az éveken át sztárokkal teletűzdelve is csak vergődő Real Madrid most pazarul futballozik, és számolatlanul rugdossa a gólokat? Azt mondják, José Mourinhónak erős kisugárzása van. Bizonyára találó ez a megjegyzés, de ez aligha lehet elég a folyamatos győzelmekhez. A tudás, a tapasztalat, a tehetség és a szerencse mind-mind belejátszik a karrierjébe. De ha Mourinhót kérdezné valaki, mitől jobb ő, mint bárki más, szerényen azt mondhatná, amit Bruno Ganz, a gyönyörűséges „Berlin felett az ég” Wim Wenders film főszereplője, miután angyalból emberré lett: „Most már érzem azt emberként, amit az angyalok soha nem tudhatnak meg.”

A riporter cinikus.

Az első perctől kezdve az. Már a himnusz alatt is pikírt megjegyzést tesz, hogy aztán később mindezt fokozza. Nem kedveli különösebben Cristiano Ronaldót, ehhez kétség sem fér. A portugál klasszis nem játszik jól, keresi az ütemet, keresi a rést, s alighanem keresi korábbi önmagát. Cselei nem jönnek be, átadásai pontatlanok, látszik, hogy nincs kibékülve önmagával s a világgal. A riporter mindezt érzékeli, és bele-beleszúr mondataival a Real Madrid futballistájába. Olyasmiket emleget, amelyek nem meccsközvetítéshez valók, például a hajzselét, amit használ, és amely az esőben tönkremehet.

Úgy tesz a riporter, mintha idegborzoló sztármagazint konferálna.

Pedig ez futballmeccs. Cristiano Ronaldo nem a malibui strandon látható lebarnulva, hanem a portugál válogatott szerelését öltötte magára. Telnek a percek, és a viszony a riporter és Ronaldo között mit sem változik.

Aztán jön a szünet, s a stúdióban ülők még rátesznek egy lapáttal.

Durcás kisgyereknek nevezik a luzitánok kapitányát.

Úgy beszélnek róla, mint valami sértett, nemtörődöm, unott emberről. Pedig mi, szurkolók éppen a Cristiano Ronaldo-szerű mozdulatok miatt lelkesedünk elsősorban e gyönyörű sportágért. A sok iparos között megbúvó klasszis jelenti a játék sava-borsát. S jön a folytatás, az ember pedig elgondolkodik, a riporter odáig megy, hogy összehasonlítja Ronaldo keresetét egy phenjani szövőnő bérével.

Vajon miért e rosszindulat?

Miért nem szimpatizálnak sokan ezzel a portugál ifjúval? Azt mondják rá, nagyképű, pökhendi, önimádó. Lehet. Az is valószínű, hogy ezt a fiút sohasem halljuk majd Villon-verseket szavalni, és nagy valószínűséggel sohasem fog egyetlen Milan Kundera- vagy Dosztojevszkij-regényt elolvasni. Nem ezért szeretjük.

Sokakat irritál az életstílusa, a világ legdrágább autói és leggyönyörűbb női közül válogathat kénye-kedve szerint. Ki lenne az a hülye, aki ne használná ki a lehetőségeket, és nem habzsolná az életet? Nem Ronaldo az első a futball- és sporttörténelemben, aki hedonista módon él. A brazil cselművész jobbszélső Garrincha életéről még ma is sokat cikkeznek, de George Best is nagy kanállal falta az élvezeteket.

Cristiano Ronaldo ettől még hajt, küzd becsülettel.

De nem gép. Őt legalább annyira kifacsarta az elmúlt szezon, mint a vb többi európai résztvevőjét.

A portugálok növelik az előnyt, s újabb gólokat szereznek.

A kapitány remek passzokkal véteti észre magát. A riporter újra és újra vele foglalkozik. Mi pedig a tévé előtt ülve szinte már csak azért drukkolunk, hogy Ronaldo gólt lőjön.

És bevágja.

Az arcán gyermeki mosoly, ez az igazi énje.

A stúdióban már szabadkoznak a róla mondottak miatt.

Cristiano Ronaldo a futball- és show-business tán legkiemelkedőbb alakja.

S mi örülünk, hogy láthatjuk őt futballozni.

 

Ezeket mi is megvertük volna.

Egy mondat, amely az elmúlt héten többször is felbukkanhatott. Egy mondat, amelybe mi, magyarok kapaszkodhatunk, miközben nézzük a világbajnokságot. S talán nincs is abban semmi túlzás, ha az olykor ötlettelen futballt figyelve arra gondolunk, akár a mi fiaink is ott lehetnének Dél-Afrikában. Érdemes lenne összehasonlítani mondjuk a szlovák vagy a szlovén válogatott tagjait a magyar nemzeti csapat futballistáival. Egyéni képességek szerint nem sokban maradnánk el tőlük – már ha egyáltalán mi jönnénk ki ebből az összehasonlításból vesztesen.

Csapatként azonban egyértelműen jobbak.

Tudatosabbak, magabiztosabbak.

Ahogy telnek az évek, úgy lesz egyre megfejthetetlenebb számunkra, hogy a környező szláv népek miért képesek a bravúrra és mi, magyarok miért nem. Néhány éve a Nemzeti Sport újságírói több napon át Csehországban jártak riportúton és megpróbálták megfejteni a csehek titkát, hogy náluk miért nem hanyatlik, omlik-bomlik a futball, mivel tudnak ők többet, mint mi. Miért jelennek meg a kontinensviadalon vagy az aktuális világbajnokságon, miközben mi erről már nem is álmodozhatunk.

Válasz, megoldás nem volt.

Maradt a rácsodálkozás, mint ahogy most ugyanezt tesszük, amikor a szlovákokat vagy a szlovénokat figyeljük, nem kis irigységgel telve.

Ezeket mi is megvertük volna.

Mondhatunk e mi, magyarok itthon, a karosszékben ülve ilyesmit? Reménykedhetünk-e hasonló sikerben, mint amit például az oroszokat elbúcsúztató szlovénok elértek? Mert éppen az ő példájuk bizonyítja, hogy felesleges mindent a pénzre fogni, a válogatott sikere nem ezen múlik. S ha Svájcot figyeljük, akkor rögvest az a tétel is megdől, amit előszeretettel emlegetnek, emlegetünk, hogy tudniillik leginkább a szegény, éhező országokban lelkesek a gyerekek, ott akarnak minél többen futballistává válni, ott van a legnagyobb merítési lehetőség, és ott maradt az igazi tűz és lelkesedés a sportág iránt.

Svájcra ebből semmi sem érvényes.

Mégis legyőzte Spanyolországot, a világ csodálatától kísérve.

Még egyszer leírom: a mi válogatott játékosaink egyénileg aligha rosszabbak a szlovákoknál, a szlovéneknél vagy akár a svájciaknál.

Mi csapatként nem üzemelünk.

Így megy ez már huszonnégy esztendeje. Pedig a recept és a megoldás itt van az orrunk előtt. Kell egy rátermett, önbizalmat sugárzó kapitány, kell egy profi háttér – s persze, kellenek hozzá a válogatottat szent ügyként kezelő játékosok. Akik a himnusz alatt nem a körülöttük lévő galambokat figyelik, vagy nem egy új terepjáró, esetleg valamelyik cuncimókus megszerzéséről ábrándoznak.

S persze, kell egy jó adag szerencse is.

S akkor nem kell két vagy négy évente irigykedve azt mondanunk:

Ezeket mi is megvertük volna.

Sinkovics Gábor

Ülnek a stúdióban, és elemeznek. Taktikát, játékrendszert, váratlan edzői húzásokat és a meccsek eseményeit. Nincs könnyű dolguk a meghívott vendégeknek. Az unalmat nehéz izgalmassá tenni. Telnek a napok, emlékezetes találkozót még nem láttunk. A tévé előtt ülő szurkolók üzenetei egyértelműek: eddig csalódás a vébé.

Pedig nincs ebben semmi meglepő.

Nagyjából az 1990-es olaszországi világbajnokságon kezdődött. Persze ebbe alighanem az is belejátszik, hogy a mi válogatottunk akkorra már kiiratkozott a nagy tornákról. Olaszországban láthattuk először a biztonsági játékot, sőt a túlbiztosított játékot. Csak semmi kockázat. Ez volt a jelszó. Csoda-e, ha a kilencvenes évek elején már a sportág válságáról beszéltek, sőt a FIFA-ból kiszivárgott hírek szerint még az is felvetődött, hogy csökkentik a pályán lévő játékosok létszámát.

Hogy tízen lesznek, nem tizenegyen.

Ennek nálunk is nagy visszhangja volt, mindenki mondta a magáét, akadtak, akik örömmel fogadták, hogy mondjuk ezúttal nem lesz balszélső, esetleg jobbhátvéd, úgy legalább lesz terület, lesz hely cselezni, akciót vezetni, látványosan futballozni. Mert már akkor is az volt a baj, hogy a védekező csapatok saját térfelükön minden centimétert lezártak a kapujuk felé igyekvő ellenfél előtt.

Azóta húsz év telt el.

S a riporter most is azt mondja: nincs terület.

Ne szépítsük, egyelőre kevés az élmény.

De nem csak a játékosokat, magunkat is okolhatjuk ezért. A világbajnokság mindig a futball ünnepe volt (természetesen most is az), ez azt jelentette, hogy a sportág szerelmesei hosszú évtizedeken keresztül mindig a vb-ken élvezhették leginkább a játék örömét, mindennap meccset láthattak, a világ legjobbjait figyelhették. Mára ez teljesen megváltozott, egész évben futballt nézhetünk a különböző csatornákon, a BL-től kezdve az albán bajnokság küzdelméig, száz, ezer bőrt lehúznak a labdarúgásról a különböző televíziós csatornák.

Elvéve ezzel a vb-k varázsát is.

Túl sok a meccs, túl nagy a kínálat.

Ettől persze még lehetne látványos a játék, csakhogy ezt az egész szezonban kifacsart, agyonterhelt futballistáktól várjuk. De ne legyen kétségünk afelől, hogy a visszafogott, unalmas kezdés után felpörögnek a csapatok.

Különben megint a sportág válságáról cikkezhetnek.

S jöhet újra a létszámleépítés ötlete.

Az még rosszabb lenne, mint egy héten át egy bezárt szobában 113-szor végignézni a Szlovénia–Algéria meccset…

„Korrupt vagyok, és hazudós, magyar anya szült engemet…”

(A. E. Bizottság Tánczenekar a '80-as évekből…)

Te, ötven felé araszoló, kissé kopaszodó, pocakosodó polgártárs, most joggal érzed becsapva magad. A rohanó idő már megkongatta neked a finist jelző harangot, és te naivan azt gondoltad, hogy az utolsó kör kezdete előtt kiengedhetsz, lazíthatsz. Tévedtél. Talán akkor is tévedtél, amikor sok-sok esztendővel ezelőtt valamelyik háromnapos bécsi IBUSZ-út során nem léptél le a Mariahilferstrasse forgatagában, hogy meg se állj Floridáig. Nem mondom, hogy most yachtod lenne, két úszómedencéd, körötte, benne egészséges, huszonéves lebarnult cicababákkal. De talán nyugodtabb lennél amerikás magyarként.

Maradtál, mert szeretted a pörköltszagú  kisvendéglőket, ragaszkodtál a családodhoz, a barátaidhoz és az oroszok által megszállt országhoz. Közben nyomták a fejedbe a sok hazugságot, ideológiai tündérmesét meg a Wartburg-kipufogógőzt. Talán egy örömöd volt a napi korsó sörök mellett, hogy olykor kimentél a Népstadionba kettős meccset nézni, s együtt üvöltöttél hetvenezer emberrel.

Elmúlt, ez is elmúlt.

S most, 2010-ben azt mondhatod magadban, hogy az elvtársak jól megtréfáltak mindenkit. A legvadabb kapitalizmust szabadították rád, kész szerencse, hogy mindezt a dús szőrzetű Marx és a kopasz Lenin nem élhette meg. Miközben te, ötven felé araszoló polgártárs, munkát keresel, természetesen gyalog, mert a brutális benzinár miatt nincs pénzed tankolni, egyre csak idegesebb leszel a hírek hallatán.

Hogy megint loptak, csaltak.

Aztán látod a politikusnak nevezett gengsztereket vigyorogni a képernyőn, bele a képedbe, és persze üvöltenél, hogy ez így nincs rendjén. Végiggürizted az egész életedet, és most megint újabb és újabb bőrt akarnak lehúzni rólad.

Mondanám, hogy menj, eridj, fuss el innen.

Igaz, ezt néhány éve Gyurcsány Ferenc is mondta.

El lehet menni innen, akinek nem tetszik -- fogalmazott akkor.

De már nem kellessz sehová, és ezt te is tudod.

Itt kell megkapaszkodnod, fogódzót, örömet találnod.

Mondanám, hogy járj színházba, de hol van pénzed jegyre?

Marad a futball, már persze ha még nem kaptál csömört e gyönyörű sportág magyaros változatától.

Össze vagy zavarodva, mert összezavart a világ, amelyben élsz.

Csak akkor értjük a földet, ha az eget már megértettük.

Vagy már akkor sem.

Sinkovics Gábor

Hát jó.

Mégiscsak írok róla, pedig napokig mondtam magamban: hagyjuk a fenébe az egészet. Hiába mondogattam félhangosan, hogy inkább az idősödő szexbálvány műfogsorrögzítő csodapasztájáról kellene vitát nyitni, hogy akkor most Jonatán vagy Starking almába harap-e? De nem megy. Egyszerűen kikívánkozik belőlem ez az aprócska sztori, amely nagyon is jellemző arra a dühödt világra, amely most körülvesz bennünket. A történet főszereplőjét nevezzük mondjuk Pistinek. Szép, ritka név. A mi Pistink igazi megélhetési edző, aki tevékeny részese volt a magyar futball súlyos kudarcokkal teli elmúlt húsz esztendejének. Hol itt, hol ott dolgozott, olyan időszak is akadt, amikor állás nélkül várt a sorára, néha kispadhoz jutott, máskor jobb híján ifistákat trenírozott. Akkoriban még szerénynek tűnt, olykor messziről köszönt, még az is előfordult, hogy hosszú percekig szorongatta a kezemet, s már arra gondoltam, valamiféle közös tengerparti nyaralást tervez. Pisti mostanában újra NB I-es csapatot dirigál több-kevesebb sikerrel, fájdalmas vereséggel.

Itt jegyezném meg bizony, hogy nem mindig szép munka a miénk. Időnként indulatokat kavar, a résztvevőket, főszereplőket, a szurkolókat idegesíti. Az biztos, hogy például Karel Gott csehszlovák táncdalénekes népszerűbb, mint a ma sportújságírója.

De térjünk vissza Pistire.

Az egyik meccs másnapján játékosértekezletet tartott az öltözőben. Lett volna miről beszélnie, rossz taktikáról, lehangolóan kevés nézőről, az újabb kudarc okairól, a játékosok és a saját felelősségéről. De Pisti ehelyett azt javasolta saját futballistáinak, hogy ő bizony nem bánná, ha valamelyikük jól fültövön vágná a tudósítót.
Megdöbbent futballistáit arra biztatta tehát, vegyenek elégtételt a negatív kritikáért.

Pisti aligha ismeri Sigmund Freudot, neve hallatán azt gondolná róla, hogy a Hoffenheim balszélsője, mert ha hallott volna a pszichoanalízis atyjáról, hát apró jelekből kiszűri, hogy saját játékosainak többsége nagyjából annyira szereti őt, mint a vastagbéltükrözést. Különben óvatosabban fogalmazna a saját öltözőjében.

A szerinte zárt körben elhangzott gyűlöletbeszédét ugyanis bizony visszamondták.

Sok mindent megélt már a magyar futball, de olyan, hogy egy tréner verekedésre buzdítsa fiait, meglehetősen ritkán fordul elő. Mondom, nem kellene ezt különösebben felfújni, ha nem vált volna immár mindennapossá az erőszak iskolában, szórakozóhelyeken, utcán, mindenhol.

Pisti a vérzivatarban túl messzire ment.

Az ember persze ilyenkor tehetetlen dühöt érez, legszívesebben beleordítana Pisti képébe, hogy visszanyerje lelki békéjét megnézné tizennegyedszer a Forrest Gump című filmet. Vagy elolvasná valamelyik Milan Kundera-regényt. Nehéz ilyenkor mit lépni, mert Pisti a sok vereség ellenére még mindig edzősködik az NB I-ben, így a munkakapcsolat minősíthetetlen viselkedés ellenére is megmarad. De egyvalami biztos: nemcsak az ő munkájáról tudósító újságírók, hanem saját játékosai előtt is megbukott.

Edzőként. Pedagógusként.

S ami ennél is rosszabb, emberként.

Sinkovics Gábor