Az úgy volt, hogy találkoztam a Törővel. A szerkesztőség közelében sétált, erre volt dolga, én meg nagy lelkesen és kellő tisztelettel köszöntöttem, az ember ritkán bratyizik a gyerekkori bálványaival.

A Törő nem volt túl jó passzban, nyúzottnak, rosszkedvűnek tűnt, s valahogy furcsán ment. Borzalmas élmény volt őt így látni, jóllehet nyílt titok, hogy az elmúlt években nem úgy alakult az élete, ahogy egy korábbi világsztárnak illett volna. Nem volt állandó munkája, nem vetette fel a pénz, úgyis mondhatnám a sors nehéz, egészen nehéz útra terelte az egész életét.

Mondhatná erre bárki, miért nem dolgozik és talán van ebben sok igazság, ám én akkor is azt gondolom, Törőcsik András tett annyit a magyar futballért és persze értünk, szurkolókért, hogy ne hagyjuk magára akkor sem, ha nehézségekkel küzd. A félreértések elkerülése végett nem panaszkodott, nem sajnáltatta magát.

Csak a szeméből hiányzott a tűz, a csillogás.

Pedig a hetvenes-nyolcvanas években tízből kilenc fiú mondta azt a jövőjét firtató kérdésre: „naná, hogy Törőcsik András szeretnék lenni” (a tizedik, a papa nyomdokain haladva párttitkárnak készült…). S nem volt abban semmi túlzás, hiszen a Törő a mi vasfüggönnyel besötétített országunkban igazi bálvány volt. Kivételes tehetsége, lezser, bohém stílusa, megjelenése és vagánysága tette azzá. Arról persze nem ő tehetett, hogy nem Madrid, Barcelona, Milánó, Rio de Janiero, vagy Buenos Aires közelében született, hanem a szmogos, rosszkedvű gulyáskommunizmusban élő Budapesten.

Szinte mindenhol a világon világsztár lehetett volna.

De olyan ám, aki Maseratin száguld a tengerparton, egyik villát veszi a másik után, a legszebb nők ajánlkoznak fel neki, s talán még az aranylabdát is elnyeri. De Törő itt élt közöttünk, a legnagyobb dobása az lehetett, hogy ezerötös Ladát vehetett volna a keresetéből.

Valóban sokszor igazságtalan az élet.

Mindez csak azért jutott eszembe, mert láttam Cristiano Ronaldót is.

Ő nem tűnt rosszkedvűnek, és ahogy figyeltem anyagi gondok sem gyötörték. Önbizalomnak sem volt híján, a pályán a magyar–portugál meccsen már-már primadonnának tűnt, annyiszor esett el, majd úgy gesztikulált mint Honthy Hanna fénykorában. A Teremtő bőkezűen szórta felé az ajándékokat. Kapott egy utánozhatatlan mozgású laza bokát, mellé kivételes gyorsaságot, labdabiztonságot, női szemmel nézve jóképű arcélt – s mindezzel elérte, hogy ma ő a világ legdrágább, legismertebb labdarúgója.

Megkockáztatom, Törőcsik András is volt akkora futballista mint ő.

Lehet, hogy mindezt az elfogultság mondatja velem, de Törő, ha nem is volt olyan gyors, villámléptű mint a portugál királyfi, a labdával legalább annyi különleges trükkre, megoldásra volt képes. Soha nem felejtem el, milyen gólt rúgott Irribárnak, a Bilbao kapusának a 16-os sarkáról: lazán alányesett, a baszk meg tolatott rémülten, de a laszti a jobb felső sarokba hullott. Megőrült a Megyeri út közönsége.

Mondom, igazságtalan a sors. Törőnek ma jómódú, sőt gazdag emberként kellene élnie.
Még itthon is.

Igazi tragédia, hogy az élete egészen másként alakult, s ma aggódhatunk érte.
Nem hatalmazott fel (miért is tette volna…), de úgy tudom gond van a csípőjével, tán még műtétre is szükség lesz, ami viszont nem kevés pénzbe kerül. Azt mondom, ha valami csoda folytán ez a rövidke írás eljut az újpesti vezetőkhöz vagy valamelyik szurkoló olvassa, hát mondja meg a legközelebbi Megyeri úti bajnokin, tegyenek ki sok-sok ládát, dobozt és írják rá: Törőcsik Andrásnak szeretettel a sok felejthetetlen pillanatért.

S aki akar, az dobjon bele egy kis pénzt. Higgyék el, jól jönne Törőnek minden segítség.

Abban egészen biztos vagyok, hogy Cristiano Ronaldo (már persze, ha nem töri össze magát valamelyik szuperjárgányával…) még ötven fölött is a világ egyik legirigyeltebb embere lesz, egyetlen férfi sem kérne telefonos segítséget, ha azt kérdeznék tőle, cserélne-e vele. Alighanem nem csak saját jachtja, de talán saját tengere is lesz addigra és senki nem fogja kérdezni tőle, miért nem ásta bele magát Dosztojevszkij műveibe.

Cristiano Ronaldo valamennyiünk álmát valósítja meg hétről hétre, évről évre.

Ezért is fáj, ha az ember a rosszkedvű Törő szemébe néz.

SINKOVICS GÁBOR