„Most lőjj, most lőjj, …góóól!”

És belőttem.

Jobb belső csüddel nyestem el – két Gulliver-szerű védő mellett – a lasztit, amely a bal sarokba vágódott. A soroksári kapus úgy ugrott a pontos lövés után, mint Gordon Banks, de hiába. Örült a nép a pálya szélén, boldog volt a falu apraja-nagyja. Én pedig szerényen kocogtam vissza a középkezdéshez, és néhány pillanatra Törőcsik Andrásnak és Izsó Ignácnak képzeltem magam. Onnantól nem volt megállás. A csapat, az MTK egyik veszélyes akciót vezette a másik után, és volt olyan támadás, amelynek a végén azt gondoltam, mindjárt hullámozni kezd a tömeg, már persze ha a száz valahány tökmagozó helybélit tömegnek lehet nevezni.

Győztünk 4–1-re.

Úgy is fogalmazhatnék, ízzé-porrá zúztuk a Soroksárt.

A meccset egyébként nem adta a televízió, igaz, miért is adta volna a területi bajnokság bármelyik találkozóját. Pedig akkoriban, a 80-as évek elején még nagyon is érzékelhető volt valamiféle futball-láz az országban, jóllehet a drukkereket inkább a Fradi, az Újpest vagy a válogatott meccsei hozták tűzbe, és nem az MTK–Soroksár bajnoki.

Az MTK egyébként a Mányi TK volt.

Viszonylag kevesebb bajnoki címmel, kurtább történelemmel és picinykét más lehetőségekkel, mint a nagy múltú névrokon. A mányi pálya tudniillik a Hungária körúti stadionnal ellentétben, enyhén lejtős volt, egy nagyobb kapuskirúgásnál a labda Hurvenyák Frigyes termelőszövetkezeti alkalmazott karalábéföldjén landolt. További különbséget jelentett, hogy a mányi klubház – benne két öltözővel és egy rendszeresen elduguló, füstölő olajkályhával – leginkább egy vasúti váróteremre emlékeztetett.

De volt valami, ami a Mány mellett szólt.

Az edző személye.

A Mányi TK trénerét Végh Antalnak hívták.

Mi, játékosok egyszerűen csak Tóni bá′-nak szólítottuk, és nagy-nagy lelkesedéssel hallgattuk a taktikai értekezleteit. Ezeket rendszerint heves gesztusokkal és gyönyörű hasonlatokkal tette élvezhetővé, jóllehet, a felét sem értettük. Azzal sem volt különösebb gond, hogy Tóni bá′, a híres író, a „Miért beteg a magyar futball?″ kultikus mű szerzője rendszeresen klottgatyára vetkőzött, stoplis csukát húzott, és megmutatta (illetve megpróbálta megmutatni…), hogyan kell teli csüddel lőni, bal külsővel passzolni.

Tiszteltük őt a lelkesedéséért és a pénzéért.

Mert bizony profik voltunk mi, MTK-futballisták, legalább is az a nyolc vagy tíz labdarúgó, akit Budapesten talált Tóni bá′. Volt egy bejelentett kamu állásunk a tsz-nél (ha jól emlékszem, én fejőnő voltam), jött értünk egy Barkas márkájú luxusjárgány egy Moszkva tér közeli presszóba, és levitt edzésre, majd visszahozott a tréning után. Mindezt a tsz és Végh Antal pénzéből.

Nem szeretnék itt sztárt faragni saját magamból, de nagyjából kétszezonnyi mányi remeklésem során ezt az egyetlen gólt lőttem, és azon a meccsen én lettem az MTK legjobbja, mindezért pedig a Tóni bá′ unyi borospincéjében rendezett győzelmi vacsorán (naná, hogy ilyen is volt rendszeresen) ezer forintot kaptam.

Csúcsgázsi – sőt, pályafutásom csúcspillanata.

Az MTK tündöklése néhány évig tartott.

Én a következő meccsen fél óráig nem értem labdába (ezt az ellenfél kispadján ülő cserejátékosok mérték…), és jobbnak láttam, ha nem álmodozom sem a Barcelona, sem a Göztepe Izmir dresszéről.

A csukát szögre akasztottam.

Végh Antal pedig nemsokára elköszönt, abbahagyva az edzősködést. A legenda, az ő legendája azóta is él Mányon, abban a faluban, ahol Magyarországon egyedülálló módon: mindenki MTK-szurkoló…