Vasas címkével ellátott posztok 
Írta: sinkovicsgabor 2010. ápr. 12. 12:00
„Most lőjj, most lőjj, …góóól!”
És belőttem.
Jobb belső csüddel nyestem el – két Gulliver-szerű védő mellett – a lasztit, amely a bal sarokba vágódott. A soroksári kapus úgy ugrott a pontos lövés után, mint Gordon Banks, de hiába. Örült a nép a pálya szélén, boldog volt a falu apraja-nagyja. Én pedig szerényen kocogtam vissza a középkezdéshez, és néhány pillanatra Törőcsik Andrásnak és Izsó Ignácnak képzeltem magam. Onnantól nem volt megállás. A csapat, az MTK egyik veszélyes akciót vezette a másik után, és volt olyan támadás, amelynek a végén azt gondoltam, mindjárt hullámozni kezd a tömeg, már persze ha a száz valahány tökmagozó helybélit tömegnek lehet nevezni.
Győztünk 4–1-re.
Úgy is fogalmazhatnék, ízzé-porrá zúztuk a Soroksárt.
A meccset egyébként nem adta a televízió, igaz, miért is adta volna a területi bajnokság bármelyik találkozóját. Pedig akkoriban, a 80-as évek elején még nagyon is érzékelhető volt valamiféle futball-láz az országban, jóllehet a drukkereket inkább a Fradi, az Újpest vagy a válogatott meccsei hozták tűzbe, és nem az MTK–Soroksár bajnoki.
Az MTK egyébként a Mányi TK volt.
Viszonylag kevesebb bajnoki címmel, kurtább történelemmel és picinykét más lehetőségekkel, mint a nagy múltú névrokon. A mányi pálya tudniillik a Hungária körúti stadionnal ellentétben, enyhén lejtős volt, egy nagyobb kapuskirúgásnál a labda Hurvenyák Frigyes termelőszövetkezeti alkalmazott karalábéföldjén landolt. További különbséget jelentett, hogy a mányi klubház – benne két öltözővel és egy rendszeresen elduguló, füstölő olajkályhával – leginkább egy vasúti váróteremre emlékeztetett.
De volt valami, ami a Mány mellett szólt.
Az edző személye.
A Mányi TK trénerét Végh Antalnak hívták.
Mi, játékosok egyszerűen csak Tóni bá′-nak szólítottuk, és nagy-nagy lelkesedéssel hallgattuk a taktikai értekezleteit. Ezeket rendszerint heves gesztusokkal és gyönyörű hasonlatokkal tette élvezhetővé, jóllehet, a felét sem értettük. Azzal sem volt különösebb gond, hogy Tóni bá′, a híres író, a „Miért beteg a magyar futball?″ kultikus mű szerzője rendszeresen klottgatyára vetkőzött, stoplis csukát húzott, és megmutatta (illetve megpróbálta megmutatni…), hogyan kell teli csüddel lőni, bal külsővel passzolni.
Tiszteltük őt a lelkesedéséért és a pénzéért.
Mert bizony profik voltunk mi, MTK-futballisták, legalább is az a nyolc vagy tíz labdarúgó, akit Budapesten talált Tóni bá′. Volt egy bejelentett kamu állásunk a tsz-nél (ha jól emlékszem, én fejőnő voltam), jött értünk egy Barkas márkájú luxusjárgány egy Moszkva tér közeli presszóba, és levitt edzésre, majd visszahozott a tréning után. Mindezt a tsz és Végh Antal pénzéből.
Nem szeretnék itt sztárt faragni saját magamból, de nagyjából kétszezonnyi mányi remeklésem során ezt az egyetlen gólt lőttem, és azon a meccsen én lettem az MTK legjobbja, mindezért pedig a Tóni bá′ unyi borospincéjében rendezett győzelmi vacsorán (naná, hogy ilyen is volt rendszeresen) ezer forintot kaptam.
Csúcsgázsi – sőt, pályafutásom csúcspillanata.
Az MTK tündöklése néhány évig tartott.
Én a következő meccsen fél óráig nem értem labdába (ezt az ellenfél kispadján ülő cserejátékosok mérték…), és jobbnak láttam, ha nem álmodozom sem a Barcelona, sem a Göztepe Izmir dresszéről.
A csukát szögre akasztottam.
Végh Antal pedig nemsokára elköszönt, abbahagyva az edzősködést. A legenda, az ő legendája azóta is él Mányon, abban a faluban, ahol Magyarországon egyedülálló módon: mindenki MTK-szurkoló…
Írta: sinkovicsgabor 2009. júl. 25. 18:03
Így aztán közszereplő, a mi kis futballcirkuszunk része.
S mint ilyen, kénytelen elviselni az operatőrt, az újságírót, az ellenfél jobbhátvédjét, az időnként dühödten bekiabáló nézőket, vagy a Holle anyóra emlékeztető tökmagárust. Valaki felidézhetné a világgal állandó harcban álló Szentes Lázárnak, amit Bástya elvtárs mondott: szerénység, Virág elvtárs, szerénység...
Elkezdődött tehát a bajnokság.
Régen ilyenkor még csak esélyt latolgattak a szurkolók, míg most már a rajt előtt sejteni lehetett, hogy melyik csapattól nagyjából mi várható. Nem kellett hozzá más, csupán elolvasni a híreket. Azokból szépen kiderül, hogy hol nincs pénz, melyik klub háza táján jellemző a bizonytalanság, s ebből aztán rögtön ki lehetett következtetni, mire lesznek képesek az aranylábú fiúk. Az egyik napilapban megjelent táblázat alapján igen széles skálán mozognak a magyar csapatok, már ami az anyagi hátteret illeti. Valóságos csoda, ami Fehérvárott történik: a gazdasági válság közepette milliárdos költségvetést előteremteni igazi varázslat. (Attól most eltekintenék, hogy körbeírnám, ki vagy kik állnak a Videoton mögött – volt ebből már ejnye-bejnye korábban...) A Fradi érkezése újból pezsgést hoz az első osztálynak – az a furcsa, hogy három szezon a zöld-fehérek nélkül zajlott. A televíziós társaságok máris harcba szálltak a közvetítési jogokért, és mi csak örülhetünk, hogy milliárdok áramlanak a sportágba.
Egy biztos, a dicsőség mellett üzleti szempontból is érdemes áldozni, jó játékosokat vásárolni, erős együttest kialakítani. A Debrecen példája mutatja: bajnoki címmel, harcossággal, s némi szerencsével sok pénzt lehet keresni a Bajnokok Ligájában. Michel Platini UEFA-elnök nem a levegőbe beszélt, amikor azt ígérte, közép- és kelet-európai csapatok is megkapják a lehetőséget a nagy dobásra.
A Loki közel jár az álmok kapujához.
Ha minden jól alakul (mert egyszer igenis jól alakulnak majd a dolgok, lehet, hogy most, de az is lehet, hogy huszonnyolc év múlva...), emlékezetes szezon elé nézünk, Bajnokok Ligája-főtáblájára kerülő Debrecennel, világbajnoki selejtezőcsoportjában továbbjutásra álló válogatottal, a Ferencváros visszaérkezésével, megemelkedett élvonalbeli nézőszámmal.
Legyen így.
Legyen ez a mostani az elmúlt húsz év legjobb, legtöbb emléket tartogató idénye.
Ránk férne.
S akkor még Szentes Lázár magánszámait is elviselné az ember.
Sinkovics Gábor