Szinte ma is hallom, ahogy a körülöttem lévő felnőttek egyre csak szentségelnek, s azt mondják: tessék, már megint le kell feküdnünk a szovjeteknek…

Fájdalmas pillanat volt, annyi szent, Zámbó Sanyi lezser mozdulattal nekifutott a büntetőnek, megcélozta a bal alsó sarkot, és a nyakigláb Rudakov nevű kapus kiütötte a lövést. Hiába ugrott oda Szőke Pista, ő meg az oldalhálóba bombázott. Mondom, pokoli másodpercek voltak azok, egy futballimádattal megáldott gyerek számára különösen az. A magyar válogatott Európa-bajnoki elődöntőt játszott a szovjetekkel Belgiumban, amikor ez történt, s itthon a szurkolók nagy része az 1–0-s vereség után újra csak elkönyvelte magában, hogy mi egyszerűen nem nyerhetünk a ruszkik ellen.

Nem engedi a párt, vagy tudom is én.

Később, jóval később minden játékos tagadta ezt, egyikük sem nyilatkozott olyasmit, hogy: „Igen, nekem személyesen üzent Brezsnyev elvtárs, hogy ha gólt merek lőni, a Gulágra száműznek…”

Meg nem mondom, mi az igazság, lehet, hogy csupán legenda volt, hogy mi nem nyerhetünk.
De egy gyerek ezt akkor még nem érthette.

Kissrácként el nem tudtam volna képzelni, hogy a magyar válogatott, legyen szó futballról, vízilabdáról vagy agyaggalamb-lövészetről, ne akarjon nyerni. Mert egy kissrác számára nem lehetett csodálatosabb, hogy azt ne mondjam, mámorítóbb pillanata az életnek, amikor a Népstadionban több tízezer piros-fehér-zöld lobogó emelkedett a magasba, és zúgott a Hajrá, magyarok!

A haza szent.

Vagy legalábbis valami ilyesmi.

S ez még akkor is igaz volt, ha a történelemkönyvekben ellenforradalomként tanultuk az ’56-os eseményeket, kiemelve, hogy tuskólábú gengszter irányította a vérengzést a Köztársaság téren. Furcsa világ volt az, talán még irigylem is kicsit az úgynevezett rendszerváltás óta felnőtt gyermekeket, akiknek nem pozitív hősként kell tanulniuk a trendi bőrkabátot viselő Kun Béláról, valahogy mégsem irigylem őket. Tisztelet a kivételnek, hiányzik belőlük a haza iránti tisztelet (tudom én, hogy túl csöpögős ez a mondat…), és számukra nem ugyanazt jelenti a gyönyörű nemzeti lobogó, mint nekünk annak idején.

Különben nem bundáznának címeres mezben.

Nem adnák el jó pénzért a válogatott meccset, mert annál nagyobb szégyen, mint az árulás, kevés van a Földön.

De már a történelem sem számít, és itt nemcsak a futballtörténelmünkre, az Aranycsapatra vagy Albert Flórián Aranylabdájára célzok, és persze nem csak az új és új nemzedékek tagjai a hibásak. Meg nem értem, milyen kifacsart liberális eszme lehet az, amely provokációnak, szélsőségnek tartja a Nagy-Magyarország térképet?

Inkább büszkének kellene lenni erre.

De most ne menjünk vissza Szent István királyig.

Inkább csak az utánpótlás-válogatott néhány furcsa meccséig. Nem megvádolva senkit, de bizony flegma, pénzsóvár fiatalemberek hoztak szégyent az országra, s ez sokkal jobban fáj, mint a szerbektől bekapott nyolc gól vagy bármelyik más, manipulált meccs végeredménye. A háttérben gyűrűzik a bundabotrány, mi pedig csak kapkodjuk a fejünket az újabb és újabb sztorikat, neveket hallva.

Immár Kisteleki Istvánt is besározták.

Az egyik bulvárlap azt írta, edzőként bundázott.

S most tőle várjuk, hogy az asztalra csapjon, leleplezzen, rendet tegyen, mindent megtisztítson.

Messzire, nagyon messzire kerültünk attól a Zámbó Sanyi-féle elbaltázott tizenegyestől. S nemcsak időben – a lelkünkben is.

Sinkovics Gábor