Látom azt a brutálisan szétvert arcot.

Látom, még most, nyolc esztendő távlatából is látom a bepólyált fejet, amelyből csak egy csukott szem látszik, s megannyi orvosi műszer csipog, ciripel. S itt van előttem a rémült apa tekintete, a barátok dühe és mindenek fölött a tehetetlenség érzése. Akkor még élt Simon Tibor, vasárnap délután volt, a rádió óránként mondta be a híradásokban, hogy szombat éjszaka egy budai szórakozóhely előtt, a Mammut üzletközpont közelében gyakorlatilag agyonverték a Ferencváros egykori válogatott hátvédjét, aki súlyos, életveszélyes állapotban került kórházba. S ott álltunk néhányan az ágya mellett, és nem volt mit mondani.

Simi teste még zihált, de a lelke már messze járt.

A közvéleményt sokkolta az egykori kőkemény hátvéd tragédiája. Egymásnak ellentmondó hírek érkeztek, mi is történt valójában azon a borzalmas éjszakán. Szemtanúk és álhírterjesztők mondták a magukét egy bizonyos pezsgővel lelocsolt arabról, felheccelt verőemberekről. Lassan, nagyon lassan állt össze a kép, amely azért még ma is homályos. Homályos, ahogy Simi fut, menekül az éjszakában, mögötte kidobók talán belőve, gyűlölettel telve, és az ütések, rúgások képe, a magatehetetlenül fekvő, életveszélyes sebet kapó Simon Tibor látványa...

Mindez még most is felkavaró.

S persze most majd lesznek, akik azzal érvelnek, hogy Simon Tibor akkor, ott magának kereste a bajt, amúgy is alvilági körökben mozgott, és hasonlók.

Érvek és ellenérvek.

De az igazi futballdrukkernek az a Simon Tibor maradt meg az emlékezetében, aki végigfutotta, zakatolta, harcolta a kilencven percet, legyen szó egy unalmas bajnokiról vagy a legfontosabb Bajnokok Ligája-meccsről. Ezért is lett, lehetett Simi afféle szimbólum, némi pátosszal élve a fradizmus szimbóluma. És persze, hogy voltak ellenségei meg irigyei, nem is kevés. Aki valahogy, valamiért sikeres, azt ebben az országban úgyis kritizálják, megtalálják, és mindent összehordanak róla.

Simi nem volt szent.

Ezt nagyon is jól tudom, de nem is várta el tőle senki, hogy glóriával a fején szerelje a felé futó balszélsőt, vagy zsoltárokat énekeljen az ellenfél támadóinak. Mégis, az a fajta mentalitás, ami benne lakozott, példaértékű volt. Magam sokszor tapasztaltam mindezt, például a Petneházy Clubban, ahol a Fradi 1995-ben a BL-meccsekre , az Ajax, a Real Madrid és a Grasshoppers elleni találkozókra készült. Simi ott is vezér volt, ha kellett, megrázta, felpofozta Babatunde Fatusit, biztatta Zavadszky Gábort és a többi fiatalt.

S ha kellett, lányokat szerzett.

Legenda, vagy talán igaz, a Petneházy Club faházai sokat mesélhetnének telt keblű, kerek fenekű hölgyek látogatásáról az éjszaka leple alatt, a Fradi-játékosok nagy-nagy örömére.

De a pályán ebből semmi sem látszott.

Azt mondják, ma is azt mondják sokan, Simon Tibor maga kereste a sorsát.

Én erre meg azt mondom, hogy állatot nem gyilkolnak le úgy, ahogyan azt vele tették.

És azt sem feledem, ahogyan Simi halála után hetekkel, talán hónapokkal megkezdődött a bírósági tárgyalás. Ott ültem tudósítóként, és csak jöttek, jöttek be a terembe ilyen-olyan alvilági alakok – és nem Simi barátai, hanem a gyilkosok ismerősei, és szinte vizslatták a kis tárgyalóteremben, ki az, aki Simi miatt van itt, ki a gyászoló fradista, és kit kell ott is megfélemlíteni, terrorizálni. Sohasem felejtem el: telefon ment a Fradi-tábor tagjaihoz, hogy jöjjenek, jöjjön az erősítés oda a bírósághoz, mert itt ez a brutális erődemonstráció.

Kész szerencse, hogy nem lett tömegverekedés.

Nyolc éve történt mindez.

Azóta megannyi tragédiát  élhettünk át futballpályán, kajakban. A Dunán halt meg kedvenc sportolónk, pótolhatatlan veszteséget maga mögött hagyva. És tavaly meggyilkolták, Veszprémben agyonszúrták Marian Cozmát, ami már egészen másfajta indulatokat és fájdalmat kavart.

Csaknem hasonlót ahhoz, amit Simi kivégzésekor éreztünk.

A Ferencvárossal is regénybe illő dolgok történtek azóta – talán a fradizmus tűnt el leginkább a klubból, az a fajta ragaszkodás, amelyet Simi képviselt egykoron. Mert a drukkerek fújták kívülről, hogy „Simon, Pintér, Limperger, Keller", vagy később: „Simon, Telek, Kuznyecov, Keller", s akkor még megtelt az Üllői úti stadion.

Mára sok minden kiveszett és elveszett ebből.

Simon Tibor majdnem napra pontosan nyolc éve, 2002. április 23-án hunyt el.

A gyilkosok azóta már túl vannak a nehezén.

Pénteken Fradi–Újpest derbi lesz az Üllői úti stadionban.

Simi ezen a pénteken is ott lesz a derbin – köszönhetően a Fradi-tábor tapsának és hangjának.

A Ferencváros vezetőedzője is lehetne ma már.

Sinkovics Gábor

Araszoltunk.

Lassan cammogva haladt a kocsisor. Az „élhető világváros" lelassította az embert. Hol kátyúk, hol dugók, hol idegbeteg autósok jelentettek akadályt. A megbénított, lelassított közlekedésnek egyetlen pozitívuma volt: ezredszer is megcsodálni Budapestet. Különleges hangulatú város – mégsem turistaparadicsom. Pedig az lehetne, ha nem vágnánk át az idetévedő amerikai vagy német vendégeket, nem százezrekért itatnánk velük a buborékos ásványvizet, ha lenne közbiztonság, ha nem kellene vigyázni lopásra, rablásra, az autóval érkező vendég kocsijának meglovasítására.

Araszoltunk.

Egyszer csak elém került az a Renault. Talán bevágott, talán a Holdról pottyant, nem is az a lényeg, hanem a zászló, amelyet a sofőr kifeszített a hátsó szélvédőre. De úgy ám, hogy műholdon keresztül még Las Vegasban is lássák. Nem is zászló volt az, kisebbfajta transzparens, amelyen az állt hatalmas betűkkel: Juventus.

A Juve csodálata töltötte be a kocsit.

Magam is szimpatizálok a Barcelonával, az Arsenallal, az Interrel, de eszembe sem jutna, hogy ilyen látványos akcióval jelezzem a világnak rajongásomat. Hanem az is nagy kérdés, mi visz rá egy magyar embert arra, hogy ilyen szinten szerelmesedjen bele az „Öreg Hölgybe". Vagy bármelyik más külföldi csapatba. Ahhoz a televízióban hétről hétre megcsodált szép játékon kívül valami egészen más is kell: személyes emlékek, családi tradíciók (fater kivitt Kispestre, s csak lestem, csodáltam Tichy Lajost vagy Kocsis Lajost). A stadion közelsége, a kézzelfogható élmények és még sorolhatnám.

Így lesz az ember Honvéd-, Fradi-, Újpest- vagy Vasas-drukker.

Mert itt nőtt fel, s kijárt az Üllői útra, a Megyeri útra, a Fáy utcába. Mert kivitték, gyerekként kicipelték, és megszerette, rajongásig megszerette a klubot, a meccsek semmihez sem hasonlítható hangulatát. S ez az érzés élete végéig kitarthat.

Még ebben a lepukkant magyar futballban is.

De mitől a Juve-rajongás?

Értem én, hogy Del Piero zseniális játékos, azt is értem, hogy a Juventus Olaszországban hihetetlenül népszerű (sokkalta jobban, mint Torinóban…) s még azt sem tartom lehetetlennek, hogy a klub történelme, a zseniális játékosok egész sora hatott a magyar ifjúra.

A Juve-zászló valamiféle szimbólum.

Üzenet a szépségét, látványát vesztett magyar futballnak, amelyben nincsenek példaképek, nem maradtak sztárok, egyre kevesebb a kedvenc, s egyre csökken a nézők száma. Eközben a televíziók ontják magukból a külföldi meccseket, lassan nincs olyan bajnokság, amelyet valamilyen adón ne lehetne nézni. Előbb-utóbb a Cicavízió is beszáll a versenybe, s ott nézhetjük a liechtensteini Vaduz hangulatos bajnokijait.

Talán sok már a meccs.

Túlzó a kínálat.

S ez belejátszik a magyar bajnokik látogatottságába is, az elkényelmesedett drukker inkább otthon marad, s megnézi a Liverpool–Evertont vagy a Parma–Juvét ahelyett, hogy kiballagna  a Hungária körútra vagy a Bozsik-stadionba. A magyar labdarúgás immár nem versenyezhet a gyorsabb, szemet gyönyörködtetőbb, a lelátókat megtöltő, varázslatos hangulatú angol, spanyol, olasz vagy német bajnoksággal.

Már úgy értem, élményvilágát tekintve.

Az más kérdés, hogy a Sport Tv kimutatásai alapján még mindig a hazai bajnoki találkozókat nézik a legtöbben. Ellentmondás? Aligha. Talán a Juve-zászlóval száguldozó fiatalember is szurkol a Fradinak, az Újpestnek vagy mondjuk a Diósgyőrnek, s még az is lehet, hogy a torinói klub reklámozása csupán afféle divathullám nála.

Araszoltunk tovább.

A dugók és a szmog szinte megfojtotta az embert.

A Juve-zászló egy balkanyarral eltűnt a szemem elől.

De az üzenete és a látványa most is bennem van.

Ha utolértem volna a piros lámpánál, talán barátságosan átszólok: „a Fradi 65-ben a VVK-döntőben Fenyvesi góljával legyőzte a Juventust Torinóban…"

De nem értem utol.

Meg aztán erre itthon már alig emlékeznek.

SINKOVICS GÁBOR

Látom, ahogy jégkrémet majszol. Félmeztelenül, afféle térdig érő nejlon biciklisnadrágban állt a kórház folyosóján, s élvezettel ette az édességet. Már sovány volt, megdöbbentően sovány, a nagydarab, erős, jó kiállású férfiból néhány hét leforgása alatt beesett mellkasú, pipaszár lábú, erőtlen hangú ember lett. Tudta, hogy meg fog halni, persze, hogy tudta.

Okos volt, intelligens, és látta magát a tükörben. Méltósággal figyelte a beesett arcot, a karikás szemet, a sápadt, már-már szürke színt.

Kevesen tudták, hogy kórházban van.

Sok mindent beszéltek róla – mert persze, hogy feltűnt a hiánya.

Nem volt képernyőn, nem közvetített sem futballt, sem kosárlabdát, sem jégkorongot.

Volt, nincs Knézy Jenő.

Eközben ő ott bent a MÁV-kórház csendjében megpróbált megbékélni a halállal. Már-már lehetetlen vállalkozás. Hát még nyíltan beszélni erről, kibeszélni a fájdalmat, a félelmet, a riadalmat. Mégis megtette, újságcikkben tudatta a világgal, hogy haldoklik.

Milyen mélyen rejtőző erő kellett ehhez.

Sokkolta a közvéleményt, és persze jöttek a bátorító üzenetek százával, ezrével. Olyanok is biztatták, akik korábban ki nem állhatták a stílusát, akik merőkanállal dobálták a televíziót, ha felhangzott: a „jó estét, jó szurkolást” szlogen, ami az övé volt, csakis az övé. Sokat és sokszor kritizálták még életében, mondtak rá annyi mindent, hogy fradista, elfogult, rosszindulatú, személyeskedő és hasonló. De azt nem mondta senki, hogy felkészületlen.

Hihetetlenül precíz volt. Legenda övezi az azóta is sokat emlegetett krikszkrakszos munkafüzeteit.

Hat éve ment el.

Előttem van, ahogy áll a kórházban, kezében a jégkrémmel, és szinte hallom a halkan kiejtett szavakat, amikor hellyel kínál, s azt mondja, írd le, hogy beteg vagyok. Írd le, hogy meghalok. S eközben nézett tisztán, már-már egykedvűen, és figyelte, ahogy mindezt lejegyzetelem.

Hat év hosszú idő.

Azóta is hiányzik. Már rendeztek nélküle futball Eb-t és vb-t, olimpiát, s nem adatott meg neki, hogy boldog üvöltéssel közölje velünk, szurkolókkal: a magyar jégkorong-válogatott az A-csoportba jutott. Hiányzik a szakmai felkészültsége, az olykor túlságosan kimért stílusa, a jellegzetes monológja. Amikor elment, sokan gyászolták, de csak később derült ki, hogy mennyi ellensége volt. Még a saját környezetében is. Íródott róla egy könyv, amely ugyancsak viharokat kavart a család, s néhány ismert kolléga, közszereplő között.

De hagyjuk is – felesleges feltépni a látszólag behegedt sebeket.

Emlékezzünk inkább.

Csendben, mindenféle indulat nélkül.

Emlékezzünk Knézy Jenőre, aki ugyanúgy része lett a magyar sport történelmének, mint az Aranycsapat, a Népstadion vagy egy Vincze Ottó által lőtt, visszahúzós csellel színezett gól a Grasshoppers hálójában.

Hohó, emberek, hohó...!


Sinkovics Gábor