„A sztárok ideje lejárt, éljen a német csúcsfutball...!"

Egy mondat a Magyar Televízió üzenőfaláról. A pallos máris lesújtott, az ítélet elkészült: az eddigi kedvencek, a hétről hétre megcsodált klasszisok pillanatok alatt negatív hősökké váltak. A kiesés, saját válogatottjuk búcsúja megpecsételte a sorsukat, és szurkolók sokasága fordult ellenük.

Elképesztő!

Tényleg elképesztő, ami most Cristiano Ronaldóra, Wayne Rooneyra, Kakára, Robinhóra, Higuaínra vagy épp Lionel Messire zúdul. Nem mindegyikük játszott jól, ez a vb valóban nem róluk szólt. De attól még ugyanannyit érnek, mint két hete vagy két hónapja. A német csúcsfutball, ahogy írta a kedves néző, hihetetlenül eredményes. Olyan precíz gépezet működik Joachim Löw irányításával, amely mindent magában hordoz a XXI. század high-tech futballjából. Lehet is lelkesedni érte, és persze lehet hangoztatni, hogy íme, a németek már nemcsak küzdenek, hanem szépen is futballoznak. Kinek hogy. Mert amit bemutattak, a kontrajáték csimborasszója volt, tökéletesen megkomponált védekezés és villámgyors ellencsapások. És ehhez kétségtelenül megvannak a jól, sőt olykor egészen kiválóan futballozó közkatonák.

De a futballt, a szép futballt mégsem miattuk nézzük.

Mégsem miattuk szeretjük.

Lehet, hogy a következő években újra a német futball lesz az etalon (volt már ilyen bőven a labdarúgás történetében, de bevallom, annak idején én is Johan Cruyffnak drukkoltam, nem pedig Berti Vogtsnak, de ez szubjektív ugye...), és nem győzünk gyönyörködni a roppant tehetséges Özil megmozdulásaiban.

De attól még Messi ugyanolyan kedvenc marad.

Nem lehet elégszer leírni, kifacsart, túlhajszolt futballisták érkeztek Dél-Afrikába, és ez különösen azokra érvényes, akiktől hétről hétre főszerepet vártak a klubcsapataikban. Tőlük remélte szurkoló, menedzser, klubelnök, hogy szállítja a győzelmeket, szurkolót vonz, sikert és pénzt kovácsol. Csoda-e, ha a szezon végére és persze a világbajnokság idejére fásult, olykor kedvetlen, tompa énjüket láttuk. Tetszik, nem tetszik, a sztárok miatt lelkesedünk elsősorban ezért a gyönyörű sportágért. Mert például Noskó Ernő kiváló hátvéd volt, de az emlékezet mégis az őt oda-vissza felbőröző Varga Zoltán zsenijét őrizte meg.

Csínján az ítélettel.

Beletelik néhány hét, jön az ősz, kezdődnek a bajnokságok, és a vb-n leszerepelt klasszisok ott majd újra főszerephez jutnak. És majd lessük, figyeljük lelkesen az utánozhatatlan mozdulataikat. Az más kérdés, hogy ezt a vb-sokkot sem mi, szurkolók, sem ők, a remélt főszereplők nem heverik ki egyhamar.

Kár érte. Nagy kár.

De addig is lelkesedjünk a német precizitásért...

Az illetékes elvtárs nyugodtnak tűnt, még mosolygott is bátran bele a kamerába, bele az előtte kissé idegesen mocorgó újságírók képébe.

Valószínűleg Valentino-öltöny volt rajta, és minden bizonnyal Hugo Boss-parfümje illatosította. Kérdezték, újra és újra kérdezték, de a feszültség, a tollforgatók feszültsége nem ragadt át rá. Úgy csinált, mintha minden a legnagyobb rendben lenne. Tán valamiféle ukázt kapott fölülről, mert a FIFA munkatársaként még véletlenül se ejtette ki a száján azt a szót, hogy baj van, gyerekek, komoly baj.

Pedig mondhatta volna.

Megint a sportág válságáról cikkeznek, megint reformokat emlegetnek szerte a világban.

Tegyük hozzá rögtön, teljes joggal.

De az illetékes elvtárson mindez nem látszott. Arckifejezése, derűt sugárzó mimikája éles kontrasztban volt a helyzet komolyságával. A vele szemben helyet foglaló, különböző országokból érkező tudósítók, tévéstábok, tollforgatók nagyjából ugyanarra voltak kíváncsiak: meddig még?

Erre volt a válasz a szelíd mosoly.

S persze néhány szó: a kérdés nem aktuális.

Ekkor kellett volna ráborítani az asztalt (legalábbis képletesen...), vagy beleüvölteni a képébe, hogy ember, ez itt játék, de véresen komoly játék, amely nemcsak sok-sok pénzről, hanem egy ország hangulatáról is dönthet.

Mi, magyarok persze kívülállóként figyelve a nagyok dolgait, rögvest csatlakozhattunk a dühösek társaságához, a reformot követelők ligájához és nagy általánosságban a világ közvéleményéhez, hiszen a futballtörténelemben mi magunk is átéltünk már hasonlót. Visszamehetnénk 1954-ig, a berni világbajnoki döntőig, egy bizonyos Ling nevű angol bíró gyalázatos ítéletéig, amikor érvénytelenítette Puskás Ferenc gólját, vagy felhánytorgatnánk ezredszer egy Latisev nevű szovjet elvtárs csalását 1962-ből, amikor a zseniális Tichy Lajos távoli bombája vágódott a csehszlovák gólvonal mögé – mindhiába. A probléma nem újkeletű tehát. A németek is jót vicceltek ezzel a szituációval, amikor most Frank Lampard szabályos góljának elvételekor afféle sorsszerűséget, a sors igazságtételét emlegették egy Dienst nevű svájci bíró kapcsán.

Ki ne tudná: a '66-os világbajnoki döntőn Geoff Hurst lőtt olyan gólt (illetve a nyugatnémetek szerint nem is volt az gól...), amelyet a svájci bírón (meg szovjet segítőjén) és az angolokon kívül senki sem látott bent – nemcsak Tilkowski, az NSZK kapusa, a fél világ is tiltakozott.

Az angolok most visszakapták.

Az illetékes elvtárs talán még nem is élt ekkor.

Most pedig hárítja a rá, a FIFA-ra zúdult haragot.

Mosolyog, és azt emlegeti, a kérdés nem aktuális.

És itt bizony falsul cseng a sors emlegetése.

Különösen a XXI. század technikai vívmányait figyelembe véve.

Van még hátra néhány fontos meccs, aminek egyrészt azért is örülhetünk, mert bizony eddig nem ez minden idők legjobb világbajnoksága, így bízhatunk abban, hogy a csapatok megajándékoznak legalább egy, száz év múlva is emlegetett meccsel.

És jobb híján abban is reménykedhetünk, hogy lesz legalább még egy fatális bírói hiba.

Akkor talán végre lehervad az elégedett mosoly az illetékes elvtárs arcáról.

Joseph Blatternak szeretettel.

A világ futballja arrafelé tart, amerre José Mourinho mutatja az irányt. A portugál tréner nincs ott a vb-n (hacsak nem a VIP-páholyokban csendes szemlélőként...), ám a szellemisége nagyon is fellelhető.

A 21. század tökélyre fejlesztett célfutballjában úttörő szerepet vállalt. Hányan sajnálták a Barcelonát, amikor tavasszal elbukott az Inter elleni Bajnokok Ligája-elődöntőben. Sokan mondták akkor: a célfutball legyőzte a szép futballt.

S az Inter megnyerte a Bajnokok Ligáját.

José Mourinho taktikája mindent és mindenkit legyőzött. A portugál szakember racionalizmusa és kreativitása olyan Intert hozott létre, amelyen talán még a virtuóz Lionel Messi sem volt képes áthatolni. Mourinho taktikát gyárt és kreál – ehhez keresi a megfelelő embereket.

Dunga hasonló utat jár be.

Neki aztán siránkozhat a brazil sajtó s több millió szurkoló, hogy miért nem válogatta be Ronaldinhót, Patót, Adrianót, ő csak legyintett, mondván, megvannak a maga emberei. S aki látta a brazilokat, az aligha vitatkozhat ezen. Minden és mindenki a helyén van, a gépezet hatékonyan, helyenként szépen működik.

Csak a korábbi látvány, a szamba íze hiányzik.

De el kell ezt fogadnunk, az eredményesség mindenekfelett. S hogy ez a célfutball mindenki számára járható út, azt bizonyítják a kiscsapatok is. Szó sincs japán, dél-koreai vagy szlovák csodáról. Az adott kapitányok megfelelő taktikával és alapos felkészültséggel (s tán némi szerencsével...) tovább léptek csapatukkal a csoportkörből, s most róluk beszél a világ.

Fegyelem, erő és önbizalom.

Ez a siker titka.

Érdemes lenne mindezt áttanulmányozni a hazai szakembereknek is, s belesulykolni a kishitű magyar futballistákba. S nem lehet elégszer hangsúlyozni: a szlovákok továbbjutása és elismerésre méltó szereplése immár nem pénzkérdés.

Ezt az utat mi, magyarok is bejárhatnánk.

A célfutballhoz nem kellenek futballzsonglőrök. Csak rengeteg munka, szisztematikus felkészülés és jó kiválasztás.

A világbajnoki győzelemhez kell azért más is.

A célfutball mellé néhány zseni.

Lazíts.

Kapcsold ki a külvilágot, s kapcsold be a tévét. Négy éve vársz erre a pillanatra, s arra gondolj, ez alatt mennyi mindent nyomtak le a torkodon. Korrupt, tolvaj politikusok röhögtek a képedbe, miközben a hiteled az egekbe emelkedett, aztán csakhogy még jobban érezd magad, kitaláltak neked egy világjárványt. Hogy majd oltasd be magad.

Mekkora üzlet.

De eltelt, elrepült a négy esztendő.

S te most megint ott ülsz a tévé előtt, kissé tán megöregedve, rosszkedvűen, előbb a világvége időtől, az esőtől, hidegtől, most meg a hőgutától szenvedve – de törve nem.

Persze, hogy nem.

Hisz erős vagy, legalább is lelkileg, s most újra gyerek lehetsz, a világbajnokság varázsol azzá, repít vissza az időben, mintha megint Pelé emelne a felezőről a csehszlovák kapu felé, vagy Johan Cruyff indulna neki egyedül a német védőfalnak.

Lazíts.

Ez már más futball, ez már iramjáték a javából.

De Te szereted, s mindig is szeretni fogod.

Hiszen végig kísérte az életedet. Úgy pergeted vissza az éveket, hogy a vébékhez igazítod a legfontosabb eseményeket, hogy akkor nősültél, amikor Csapó Karcsi az argentinok kapujába talált, s akkor született a gyereked, amikor Kiss Laci néhány perc alatt hármat rúgott Salvadornak.

Mostanra minden megváltozott körülötted.

A futball is, persze.

De ki nem hagynád a nyitó meccset és a többi találkozót sem. S ha eddig Márquezzel, az íróval foglalkoztál  – akkor most Márquezzel, a futballistával találkozhatsz. S elandalít ez is, hiszen ez a Te ünneped, s még csak pénzedbe sem kerül.

Csak lazíts.

S hallgasd a zümmögőket a lelátóról egy hónapon át.

Nem fogod unni, ebben biztos vagyok.

S hogy aztán mi lesz négy év múlva, azt a Jóisten tudja.