Végre egy őszinte mondat. Egy ritkán látható, a magyar futballban szokatlan kitárulkozás. Hogy azt ne mondjam, vallomás. Bede Ferenc szombaton Kecskeméten az MTK elleni meccsen egy cúgos, hideg napon abbahagyta a játékvezetést. Talán voltak, akik meghatódtak e búcsú hallatán, ám a többség (s ebben a mondatban semmiféle rosszindulat nincsen…) alighanem megkönnyebbült a spori döntésétől. Ne tagadjuk, Bede Ferenc kevés olyan meccset dirigált, amely után valamelyik csapat szurkolói, játékosai és vezetői ne utálták volna. Működését jókora botrányok övezték, Újpesten a mai napig úgy beszélnek róla, mint a játékvezetés antitalentumáról. Nem csoda: Bede sporttárs kétszer is az őrületbe kergette a lila-fehér híveket. Egyszer évekkel ezelőtt egy Dunaferr elleni bajnokin, amelyen három játékost is kiállított a liláktól, a drukkerek tehetetlen dühükben aszfaltdarabokat, kisebb-nagyobb köveket, néhány Molotov-koktélt és mintegy 13 kézigránátot hajítottak a zöld gyepre (az újvárosiak 1–0-s vezetésénél történt mindez…), aztán Bede Ferenc jobbnak látta, ha idő előtt lefújja a találkozót. Aztán jött egy Újpest–MTK derbi, ott is kétszer rángatta elő a piros lapot, mindkétszer a hazai játékos orra alá dugva, a fontos meccsen ki is kaptak a lilák, jött az újabb botrány, és a találkozó végén az öltöző felé siető Bedét annak rendje és módja szerint megtaszigálták.

Hálából.

Az idei esztendő sem telt el különleges Bede-sztori nélkül, a sajátos stílusú spori Zalaegerszegen keverte össze a sárga és a piros lapokat, és ítélt olykor nagyon furcsa dolgokat, nem csoda, hogy a meghökkent és enyhén felidegesített ZTE-vezetők meg akarták szondáztatni a 90 perc végén.

De most itt van ez a vallomás.

És ezek a mondatok, melyek Bede Ferenc szájából hangzottak el, amúgy búcsúzásképpen, egészen más megvilágításba helyezik a kétes dicsőséget szerzett bíró pályafutását. Tudniillik Bede spori azt találta mondani enyhén meghatott hangulatban, hogy ő gyerekkorában rendszeresen az Üllői úti stadionba járt. Ebből két dolog következhet: az egyik, vagy erőszakkal cipelték ki oda, és dühében teli torokból drukkolt a vendég Ózdnak, Komlónak vagy Egyetértésnek, a másik sokkal valószínűbb, hogy Bede Ferenc gyermekkora óta Ferencváros-szurkoló. Nem is lenne ezzel semmi baj, ha hősünk a munka mellett hobbiként mondjuk a hőlégballonozással, esetleg galambtenyésztéssel foglalkozott volna, csakhogy ő játékvezetőnek állt, és olykor fontos meccseket bíztak rá.

Egzisztenciákról, csapatok jövőjéről döntött.

Persze, nyilvánvalóan az lenne erre a válasz, hogy a Fradi iránti rajongás csupán a gyermekkor hevületében létezett, aztán ahogy betöltötte a 18. születésnapját, tortával, trombitálással megünnepelve, ott rögvest el is múlt, így kívülállóként, semlegesként fújta a sípot a zöld-fehérek meccsein. Csakhogy ennek némileg ellentmond az a sok vitatható ítélet, amelyet az évek során a fejére olvastak, s amellyel igencsak sok ellenséget szerzett magának. Nem túlzás azt állítani, az edzők többsége riadtan nézte a bíróküldést egy-egy bajnoki előtt, és ha azt látta, hogy Bede Ferenc érkezik, máris gyomorgörcse támadt.

Van ilyen.

De ennek immár vége, Bede Ferenc zárásként meghatottan nyilatkozta a Blikkben, hogy a sors szeszélye folytán a legeslegutolsó bajnokija éppen a Paks–Ferencváros találkozó lett volna, ám az időjárás közbeszólt, így végül Kecskeméten búcsúzott az MTK ellen. De ne legyen kétségünk afelől, hogy az immár újra civillé, semlegessé vált Bede sporttárs bepótolja mindezt: ott lesz az Üllői úton, elvegyülve a tömegben, s újra gyereknek érezheti magát.

SINKOVICS GÁBOR