A Szurkoló némileg váratlanul szeretett bele a csapatba. Nem a rajongás volt furcsa, hiszen már a járókában labdával aludt, sokkal inkább a választás. Apja, aki már akkor meccsre cipelte a Szurkolót, amikor az még csak akkora volt, mint egy vödör, egy másik klubnak szurkolt, sőt a hatalmas stadionban mindenki, aki csak körülötte ült,
egy harmadik gárdáért rajongott. Később felnőtt fejjel a Szurkoló úgy emlékezett vissza, hogy talán a csapat színe fogta meg és láncolta magához, egy másik variáció szerint pedig egy változatos, emlékezetes meccsen kivívott győzelem tette őt rajongóvá. Ahogy telt-múlt az idő, úgy lett egyre erősebb a szenvedély. Sőt, a Szurkoló már-már megszállottan foglalkozott a csapattal, búcsúban olyan zsebtükröt lőtt a céllövöldében, amelynek a hátlapján az általa imádott balszélső vigyorgott. A napjai úgy teltek, hogy leste, figyelte a híreket, a sportújságban, és persze hetente egyszer ott ült a fekete-fehér Carmen típusú tévékészülék előtt, s nézte a TeleSportot.

S persze a hétvégék.

Amikor a tévében NB I-es labdarúgó-mérkőzést közvetítettek. Ha olykor az övéi kerültek sorra, már egy órával az adás előtt elhelyezkedett, izzadt tenyérrel markolta a rekamié szélét, s várta a meccset. De hajlandó volt végignézni, ha az Ózdi Kohász játszott a Csepellel vagy az Egyetértés a Dunaújvárossal. A rajongás teljesen a
hatalmába kerítette. Szinte azonosult a csapattal.

Sőt, ő maga volt a csapat.

Ha azt kérdezték tőle, mi leszel, ha nagy leszel, ő nem sokat gondolkodott, s azt felelte, vagy a Tenkes kapitánya (bár némileg zavarta, hogy a barlangban lakó kuruc honnan szerzett minden egyes epizódra frissen vasalt hófehér inget…), vagy nemecsek ernő. De utóbbi viszonylag hamar feladta a küzdelmet, és ez nem tűnt jó
választásnak. Ráadásul akkoriban még elképzelhetetlennek tűnt, hogy egy fogatlan villanyszerelő valamilyen valóságshow-ban feltűnve egyszer csak sztárrá váljon.

Így aztán maradt a futball.

A Szurkoló százszor, ezerszer elképzelte, hogy a Népstadionban kicselez öt védőt, elfekteti a kapust, odasétál a labdával a gólvonalhoz, kiint a tábornak, majd lazán a hálóba pöcköli a lasztit. Próbálkozott is a futballal, de törékeny volt lelkileg és testileg, így elsodorták, elnyomták. Nem volt az a kifejezett versenyző típus, ha bajnoki meccsen az első csele nem sikerült, a hátralévő időben leginkább a védők háta mögé bújt, nehogy passzoljanak neki. Arra határozottan emlékszik, hogy később egy falusi csapat balszélsőjeként egy átmulatott éjszaka után fél órán keresztül nem ért a labdába. Ezt onnan tudta, hogy az ellenfél kispadja előtt ácsorgott, azok meg mérték a lazsálása idejét.

Így aztán nem lett belőle futballista.

De a szenvedély, a csapat iránti rajongás nem csökkent. Már nem kapott sírógörcsöt egy-egy vereség után, mint kiskorában, de képes volt belerúgni a fotelbe és belebokszolni a szekrénybe elkeseredettségében. Mert bizony a csapat nem kényeztette el.

Ahogy teltek az évek, úgy lett egyre kevesebb a sikerélmény. A Szurkoló egyébként, ahogy mondani szokták, későn érő típus volt, kamaszként még mindig gombfocizott, hol hasonlóan gyermeklelkű barátaival, hol pedig egyedül, s olyankor szpíkerelt, mint a Szepesi, még a közönség hangját is utánozta. Akkoriban már a barátaival
járt meccsre, saját zászlója volt hozzá rúddal, amelyet aztán a nagy stadionban összeszedtek a rendőrök, halomba raktak, és nem adták vissza. De a zászlót büszkén cipelte, ha győzött a csapata, a metrón úgy tartotta, hogy mindenki lássa – kész csoda, hogy nem vágták pofán. A Szurkoló életét tökéletesen kitöltötte a futball, megvette a Labdarúgást, a Képes Sportot, olvasta a Népsportot, kívülről tudta a
sorsolást és az átigazolási híreket.

Fájdalom, más nem is nagyon érdekelte a világból. Még a lányok sem voltak olyan fontosak, mint a meccs.

A Szurkoló ma is pontosan emlékszik, hogy gyerekként a rangadók napján, amikor valamelyik ősi riválissal játszott a csapata, gyomorgörccsel ébredt. Nem lehetett hozzászólni, idegesen járkált fel s alá, a húslevesből kiette a tésztát, a rántott csirkét félig csócsálta meg. Semmihez sem fogható érzés volt az.

Aztán egyszer csak elveszett.
Volt, nincs.

A Szurkoló egy szép napon csömört kapott. Megunta a vereségeket, a gyenge futballt, a lélektelen játékosokat. Azon kapta magát, hogy hosszú idő után először nem ment ki a meccsre. Akkor már felnőtt volt, gyermeki lelkülettel. Külsőségekben igyekezett megőrizni fiatalkori énjét, s mindez egyre groteszkebbé vált az idő múlásával.

Azt mondogatta magában, hogy ő egy hippi vagy valami ilyesmi. Ehhez képest amikor az összes barátja itthagyta a szocializmus felé óvatos lépésekkel haladó országot, s meg sem állt Bécsig, Los Angelesig, New Yorkig, akkor ő a határtól szépen visszafordult az öreg bogárhátú Volkswagenjével, mondván: ő ide tartozik.

Jó ideig nem járt meccsre.

Ehelyett színházakat, mozikat látogatott, szépirodalmat olvasott, különleges zenéket hallgatott. De egyik sem adta azt a semmihez sem fogható, váratlan élményt, amelyet egy góltól kapott. Így aztán, ahogy Nick Hornby az Arsenallal, ő a saját csapatával békült ki kisebb-nagyobb szünet után, s kezdett újra futballt nézni.

De most ott van benne a lelkében ez az iszonyú üresség.
Megint kiábrándult.

S attól fél, hogy immár végleg. Néhány hete egy gyönyörű tavaszi szombat délutánon semmi dolga nem volt, a kutyája békésen horkolt a kertben, a felesége dolgozott – ám ő nem ment ki a meccsre. Azzal indokolta mindezt, hogy úgyis kikapnak.
Kikaptak.

A Szurkoló azóta nem találja a helyét. Van ugyan kedvenc csapata Angliában, Spanyolországban, Olaszországban, de az mégsem az igazi. Nincs kötődés, nincsenek közös élmények. Az nem ugyanaz a rajongás. Mert például öregedő fejjel is jár rockkoncertekre, underground-zenekarok előadásaira, de ez aligha hasonlítható össze azzal az élménnyel, amikor fiatalon Columbo-szerű balonkabátban, a Déli pályaudvaron megvásárolt és a ricinusnál csak egy fokkal
finomabb almaborral a kézben elindult Agárdra, a Popstrandra Piramist vagy Omegát hallgatni.

A Szurkoló, ha nem is vallja be, igazi kispolgár lett. Otthon ülős, kényelmes. Tovaszállt belőle Kerouac, Gregory Corso vagy Charles Bukowski lázadó szelleme. S tovaszállt belőle a rajongás is. A csapat iránti szenvedély.
S ez az, amit semmi, de semmi nem pótolhat az életében.
Sem család, sem gyerek, sem feleség, sem szerető, sem méhészkedés, sem mosómedve-tenyésztés.

Itt tart most a Szurkoló – az életút-elágazásnál.
Balszerencséjére már nincs körkapcsolás a rádióban, nem mondják azt, hogy: „Halló, itt Takács Árpád, megszerezte a vezetést az ETO…” És ha a tévében nézte a meccseket, az sem ugyanazt az élményt adta neki, mint amikor ott ült izgatottan a lelátón. Szenvedett, mintha szakított volna élete nagy szerelmével.

Kezdjünk új életet, gondolta.
Aztán a Szurkoló titokban, hogy még a felesége se tudja, megnézte a sorsolást: csütörtökön éjfélkor játszunk a Törökőr-pályán. S akkor már pontosan tudta: előveszi az öreg zászlót, és kimegy a meccsre.
Lesz, ami lesz.

SINKOVICS GÁBOR

Játszott annak idején a III. Kerület serdülőben egy Reisz nevű fiú. Na, most ez a Reisz gyerek rengeteg örömet szerzett magának, amikor vasárnap délelőttönként a bajnoki meccseken szép sorban kicselezte az ellenfél védőit. A Ganz-MÁVAG, a Budafok, az Április 4. Vasas hátvédei rémülten tolattak, ahogy a Reisz gyerek megindult a lasztival, s laza bokával jobbra-balra elszlalomozott közöttük. Az óbudai srácok biztosra vették, hogy a Reisz gyerekből híres futballista lesz, tán még össze is állították a magyar válogatott csatársorát, amely így festett volna: Pusztai – Törőcsik – Reisz – Váradi.

Aztán minden másként alakult.

A Reisz gyerek a maga virtuozitásával, különleges talentumával együtt eltűnt, kámforrá vált. Soha nem lett belőle ismert játékos. Pedig sokan rajongtak érte, hiszen képes volt megmutatni, mitől is gyönyörűséges játék a futball.

Mindez most a listáról jutott eszembe.

Sőt, a listákról.

A nemrég piacra került FourFourTwo magazin kezdte a listázást, újságíró kollégákat kért fel, hogy szavazzanak, segítsenek összeálíltani minden idők legjobb magyar futballistáinak a rangsorát. Amikor mindez megjelent, máris jöttek az érvek s ellenérvek. Hogy ő miért került be, az meg miért maradt ki. A vita odáig fajult, hogy a közelmúltban már elkészült az első „ellenlista", amelyet egy másik sajtóorgánum állított össze.

S itt álljunk is meg egy pillanatra.

Rögtön kérdezném is: ki volt a jobb jobbszélső, Budai II László vagy Kiprich József? Továbbmegyek: össze lehet-e hasonlítani Bozsik József, Kocsis Lajos vagy Détári Lajos teljesítményét? Más korszak, más tempó, más futballközeg.

Egyébiránt nincs semmi baj ezekkel a listákkal, ha az ember nem veszi túl komolyan őket. Sok szakmai alapja nincs az efféle összehasonlítósdinak, mert például miként lehet rangsorolni egy kapust és egy centert? Magunk közt szólva kapusfronton nem álltunk valami fényesen, kevés egyes számú klasszis repkedett a magyar légtérben. Ami a hátvédeket illeti, már sokkalta jobb a kép, Mészöly Kálmán világklasszis volt, de én ide sorolom Páncsics Miklóst is, s akkor még nem beszéltünk Mátrai Sándorról, Bálint Lászlóról, Lóránt Gyuláról...

S megannyi név a drukkerek emlékezetében.

S persze ettől is igazságtalan az effajta lista, hiszen egy csatárnál a gólok pontosan mutatják a hatékonyságot, de még véletlenül sem készül olyan statisztika, amely megmutatná, hogy valamelyik védő hányszor mentett ollózva a saját gólvonalán, hányszor csúszott be szinte vert helyzetben, s hányszor keresztezett magabiztosan. Ezért is okozott komoly felháborodást, amikor 2006-ban Fabio Cannavaro lett a világ legjobbja – egyértelműen Itália világbajnoki címe miatt.

Védőre ritkán sózták rá az aranylabdát.

Össze lehet és egyáltalán, össze szabad-e hasonlítani Fabio Cannavarót mondjuk Robinhóval?

Na, ilyen a mi listánk is.

Ráadásul a 21. század ifjú hazai szurkolói már unják a múltidézést, számukra Gera Zoltán a legjobb magyar futballista. S ezt is el kell fogadnunk, ők ezen nőttek fel, Gera cselein, ollózásain és szaltózásain. Gerát összevetni mondjuk Törőcsik Andrással... Hát enyhén szólva is túlzás.

De végül is ettől szép ez az egész.

A játéktól.

Mert a szurkoló élete végéig cipeli a lelkében s az emlékezetében a korábbi kedvencek cseleit, lövéseit, góljait, védéseit. Korokat, korszakokat egymás mellé helyezni, megversenyeztetni aligha lehet. Mindegyiknek megvolt a maga szépsége.

Így aztán kijelenteni, hogy ki volt minden idők 50, 25 vagy 13 legjobb magyar futballistája – csupán társasjáték a múlttal.

Túlságosan komolyan venni aligha lehet.

Az igazi drukker úgyis tudja, neki ki volt a legjobb.

S nem is felejti el soha.

Akárcsak én a Reisz gyereket.

SINKOVICS GÁBOR

Légy türelmes, átlag magyar!
 
Egyébként is örülj, hogy még élsz, annyi mérget nyomtak beléd az elmúlt évtizedekben különböző üzletláncok, a gyorséttermek és az idegesítő reklámok. Megvettél és megettél mindent, ami akciós volt, s amelyhez dallamos szlogeneket gyártottak. De most is óvatos légy, mert itt van ez a világjárvány, amely a gazdasági válság közepette is hatalmas nyereséget hoz a gyógyszeriparnak, sőt az államnak is. A kiürült, kifosztott államkasszába szépen gurul, folyik a pénz a csodaszernek kikiáltott vakcinák eladásából.

Légy türelmes, átlag magyar!

Ne idegesítsd fel magad, mert a stressz nem tesz jót az amúgy is lestrapált, olykor össze-vissza kalimpáló szívednek, miután pénz és munka után rohangálsz. Ne bosszankodj, ha eközben több helyen is felpumpált, modellnek álcázott műnőket látsz a tengerparton integetni, mosolyogni – jól élni. Jók ezek az úgynevezett sztárműsorok, mert megmutatják, hogyan érdemes eltölteni a hétköznapokat. Apró szépséghiba, hogy Te, átlagmagyar, akit bizonyos körökben panelprolinak is neveznek, már nem is álmodozhatsz erről, miközben milliárdos politikusok röhögnek a pofádba, s azt kérik tőled: hiába dolgoztad végig az egész életed, annak idején hiába vártál éveket telefonra, Daciára, Wartburgra és lakásra, most újra húzd össze a nadrágszíjad.

Légy türelmes, átlag magyar!

Keress valamilyen fogódzót ebben a zűrzavaros világban. Nem könnyű. Mondanám, ott a család, de lehet, hogy már elváltál kétszer, háromszor, a gyerekeid a saját bajukkal vannak elfoglalva, talán az unokáidnál találsz néhány órára menedéket. Csak olyankor ne gondolj bele, hogy ezek a fiúk, lányok milyen országban, milyen világban nőnek fel, s milyen kilátástalan harc vár rájuk is. Hobbiként persze megfelelő lehet a horgászás vagy otthon az akvárium bámulása. Írhattam volna első helyre a futballt is, mert évtizedeken át az volt neked a legfontosabb szórakozás.

De a futball éppen most halt meg.

Légy türelmes, átlag magyar!

A kirobbant bundaügy olyan élményekkel ajándékoz meg, amelyektől végképp elmegy a kedved kedvenc sportágadtól. Ne legyenek illúzióid, valamennyi magyar csapat érintett lesz, hiába tiltakoznak vezetők, játékosok. De gyanítom, nem csodálkozol különösebben: magam is írtam ezen a fórumon néhány hónappal ezelőtt a háttérben zajló fogadásokról, meccseket, sorsokat befolyásoló pénzügyi manőverről. A fejemhez is vágták, miért nem rukkolok ki bizonyítékokkal, miért nem írom le, amit tudok. Most ennek is eljön az ideje, a bochumi ügyészség vizsgálata elindította a lavinát. Olyan emberek sározódnak be, akikről nem is gondolnád, olyan meccsekről derül ki, hogy előre letutizták, amelyeket Te a kis összespórolt pénzeden vett jeggyel végigizgultál. Törődj bele, hogy Te már nem látsz vb-n vagy Eb-n szereplő magyar válogatottat, s talán azt sem éred meg, hogy a sportágat újra a fair play szelleme jellemzi.

Légy türelmes, átlag magyar!

A következő életedben talán grönlandi fóka leszel, kedélyes lubickolással, egészséges halvacsorával, az emberek számára előírt vadászati tilalommal. Csak akkor van baj, ha addigra elolvad az a rengeteg jég. Akkor azt is cseszheted.

SINKOVICS GÁBOR

Ez nem afféle vádirat.

Még csak nem is dörgedelmes leleplező cikk.

Kérdezhetné bárki, akkor mi értelme van ezzel az egésszel foglalkozni, mire jó nevek nélkül vagdalkozni? Mert úgy lenne az igazi, ha én most szép sorban leírnám, hogy ki hol és mikor vétett a sportszerűség, a fair play szelleme ellen.

S ki hol, mikor vétett a törvény ellen.

Óvatosnak kell lenni, bizonyítékok nélkül csak tapogatózik az ember, még akkor is egyre több helyről hall idegesítő s olykor hihetetlennek tűnő történeteket. Nem új keletű ügy ez, az egyik sporthetilap példának okáért most is heti rendszerességgel sorozat formájában foglalkozik vele. De a Nemzeti Sport is írt már erről szőr mentén persze – hiszen senkinek sem hiányzik egy helyreigazítási kérelem vagy egy becsületsértési per. Pedig mondom, egyre több és több információ lát napvilágot. Az ember el sem hiszi, mi lehet a háttérben, ha csak a fele igaz annak, amit sokan, nagyon is sokan mesélnek.

Előre letutizott meccsekről.

Hatalmas meglepetésekről.

A futballisták legújabb pénzkereseti lehetőségéről.

Bundameccsek mindig is voltak, sőt legendás, felejthetetlen rangadókról tudtuk meg, hogy „nem volt éles” a küzdelem, a sok gól pedig csupán a show része volt. Azok a bundák is elkeserítették az embert, amikor „nyári vásár Sárikánál…” feliratú reklámszatyorban vitték a pénzt, s vagy a parkolóban, vagy szünetben a WC-ben adták át az illetékes elvtársnak. Akkoriban leginkább a bajnoki cím (az idősebb Újpest-szurkolók még ma is dühösen beszélnek az 1968-as szezonról, amikor több mint száz gólt rúgtak a kedvencek, mégis a Fradi lett a bajnok…) vagy a kiesés elkerülése került pénzbe.

Ma egy misztikus, szinte egész Európát behálózó rendszerről beszélnek.

Egy olyan rendszerről, amelyből a magyar bajnokság sem maradhat ki. S ahol a megköttetett fogadások miatt kell alakítani a végeredményt. Mondanak sok mindent fenyegetésekről, elcsattant pofonokról és óriási pénzekről. Miközben a szurkolók izgulnak, a lelátón szurkolnak, olykor utolsó pénzükből is meccsjegyet vesznek – az eredmény már el van döntve.

Hányingere van az embernek ettől.

Ha létezik ez a rendszer, akkor az egész boltot be kellene zárni.

Az egyik fővárosi rangadót követően rosszkedvűen állt meg mellettem a korábbi, most állás nélküli edző. Szinte kérdezni sem kellett, mondta magától: a kapus és az egyik védő eladta a meccset. Megnevezte őket. Aztán hozzátette, egy budapesti klub futballistái jó ideje nem kapnak pénzt, és úgy pótolják a jövedelemkiesést, hogy minden meccsüket eladják.

Nem az ellenfélnek – hazai vagy külföldi fogadóirodákban.

Ha ez igaz, felesleges a taktika, felesleges az edző vagy a drukkerek lelkesedése, az eredményt, a mutatott játékot vagy egy égbe lőtt 11-est egyértelműen a pénz számlájára kell írni.

A pénz számlájára, amely talán mindent irányít.

Futballszerető embernek nem könnyű ezzel a gondolattal megbarátkozni.

Mondom, nem afféle vádirat.

Bizonyíték nincs, csak az elejtett mondatok, a halkan kiejtett szavak, az egyre több helyről hallható szóvádak.

S nem is leleplező cikk.

Csupán egy halk vészharangkongatás.

Azt írta Ballai kolléga a Magyar Nemzet sportoldalán, hogy legyen újra kettős meccs a Puskás Ferenc Stadionban. A következő szezon első fordulójában irányított sorsolással rendezzenek Bp. Honvéd–Vasas és Fradi–Újpest rangadókat. Jó ötlet. Ballai kolléga is pontosan érzékeli, hogy a futballőrület kitart szeptemberig, a svédek, illetve a portugálok elleni világbajnoki selejtezőig. Érdemes lenne mindezt meglovagolni, s a szurkolókat afféle nosztalgiaprogrammal megajándékozni. Egy napfényes, gyönyörű, július végi hétvégén sokan lennének a stadionban.

Tán több mint harmincezren.

Kérdés persze, hogy alakul a négy fővárosi csapat sorsa addig. A Bp. Honvéd háttere stabilnak tűnik, George F. Hemingway hosszú távon biztosíthatja a kispestiek jövőjét, Újpesten és Angyalföldön már jóval „neccesebb” a helyzet. A lila-fehéreknél több száz milliós tartozásról hallani, s ez a hír immár hónapok óta tartja magát még akkor is, ha a klub háza táján a játékosokat leszámítva mindenki cáfolja. A Vasasnál pedig még az sem biztos, hogy lesz pénz a folytatásra.

A Ferencváros ugyanakkor a helyére kerülhet.

A magyar futball meghatározó, bajnokesélyes csapatai közé.

Így van ez rendjén: a Fradi újra megmozgathatja, beindíthatja a leült, leginkább érdektelenséggel kísért, egyre szegényebb magyar bajnokságot. Már csak az a kérdés, milyen csapattal vág neki a zöld-fehér klub az őszi szezonnak. További kérdés, hogy a szurkolók mit gondolnak a jövőről. Mindezt csak azért hangsúlyozom, mert a közelmúltban üzenetet kaptam.

Régi fradista ismerősöm írta: „Szép FTC-pr cikket írtál, mennyi pénzt kapsz a Riebtől? A székházban 150 ezret mondanak... Jó volt a „remek stáblista”, McCabe elégedett Berkivel, Robinsonnal... Az x meg az y-nal, z-vel tízmilliárdot nyúlt le az MVM-től, no persze, erről nem írsz...”

Ezt kaptam tehát, és különösebben meg sem sértődhettem érte.

Az mondjuk enyhén felzaklatott, hogy 150 ezer forinttal meg lehet vásárolni, de spongyát rá.

A helyzet enyhén szólva sem egyszerű.

A Ferencváros szurkolótábora joggal félti kedvenc klubját a politikától, a pártok marakodásától és szerencselovagok akcióitól. Az üzenet egyértelműsítette számomra: hiába biztos a feljutás, hiába tűnik irigylésre méltónak a gazdasági háttér, hiába lett újra jövőkép – nem mindegy, mi zajlik a háttérben. Legalábbis sok fradista számára nem mindegy. Érezhető volt mindez a Torgyán-érában s még inkább Várszegi Gábor irányítása alatt.

A nekem írt üzenet szerint most is sokan kombinálnak – s aggódnak a Fradiért.

Csakhogy a világ nagyot fordult: mást sem hallani, mint a válság szót, kisebb-nagyobb cégek, vállalatok dőlnek be s dőlnek össze. Egyre több a munkanélküli, egyre csak nő az elkeseredett, adósságállományba belerokkant hazánkfia.

Ilyenkor kell örülni minden talált fillérnek.

Akár Angliából jött, akár a Cook-szigetekről.

Emlékszem, micsoda felháborodást váltott ki, amikor a Glazer család felbukkant Manchesterben.  A United szurkolói rögtön saját klubot alapítottak, mondván, majd ők viszik tovább a legendás vörös ördögök hagyományait. Ehhez képest az Old Traffordon minden meccsen telt ház van, csaknem nyolcvanezren drukkolnak Ryan Giggsnek s a többieknek. Gyaníthatóan belátták: csapat és futball nélkül nem érdemes élni.

A Ferencvárosnál hasonló a helyzet: legyen bajnok a csapat jövőre az NB I-ben.

Gyaníthatóan senki nem kezd el kutatni honnan, melyik oldalról jött a pénz az aranyéremhez.

Nekem persze akkor is nyugodtan írhat fradista ismerősöm.

Csak legalább emelje meg a tarifámat!

Sinkovics Gábor 

Hát jó.

Mégiscsak írok róla, pedig napokig mondtam magamban: hagyjuk a fenébe az egészet. Hiába mondogattam félhangosan, hogy inkább az idősödő szexbálvány műfogsorrögzítő csodapasztájáról kellene vitát nyitni, hogy akkor most Jonatán vagy Starking almába harap-e? De nem megy. Egyszerűen kikívánkozik belőlem ez az aprócska sztori, amely nagyon is jellemző arra a dühödt világra, amely most körülvesz bennünket. A történet főszereplőjét nevezzük mondjuk Pistinek. Szép, ritka név. A mi Pistink igazi megélhetési edző, aki tevékeny részese volt a magyar futball súlyos kudarcokkal teli elmúlt húsz esztendejének. Hol itt, hol ott dolgozott, olyan időszak is akadt, amikor állás nélkül várt a sorára, néha kispadhoz jutott, máskor jobb híján ifistákat trenírozott. Akkoriban még szerénynek tűnt, olykor messziről köszönt, még az is előfordult, hogy hosszú percekig szorongatta a kezemet, s már arra gondoltam, valamiféle közös tengerparti nyaralást tervez. Pisti mostanában újra NB I-es csapatot dirigál több-kevesebb sikerrel, fájdalmas vereséggel.

Itt jegyezném meg bizony, hogy nem mindig szép munka a miénk. Időnként indulatokat kavar, a résztvevőket, főszereplőket, a szurkolókat idegesíti. Az biztos, hogy például Karel Gott csehszlovák táncdalénekes népszerűbb, mint a ma sportújságírója.

De térjünk vissza Pistire.

Az egyik meccs másnapján játékosértekezletet tartott az öltözőben. Lett volna miről beszélnie, rossz taktikáról, lehangolóan kevés nézőről, az újabb kudarc okairól, a játékosok és a saját felelősségéről. De Pisti ehelyett azt javasolta saját futballistáinak, hogy ő bizony nem bánná, ha valamelyikük jól fültövön vágná a tudósítót.
Megdöbbent futballistáit arra biztatta tehát, vegyenek elégtételt a negatív kritikáért.

Pisti aligha ismeri Sigmund Freudot, neve hallatán azt gondolná róla, hogy a Hoffenheim balszélsője, mert ha hallott volna a pszichoanalízis atyjáról, hát apró jelekből kiszűri, hogy saját játékosainak többsége nagyjából annyira szereti őt, mint a vastagbéltükrözést. Különben óvatosabban fogalmazna a saját öltözőjében.

A szerinte zárt körben elhangzott gyűlöletbeszédét ugyanis bizony visszamondták.

Sok mindent megélt már a magyar futball, de olyan, hogy egy tréner verekedésre buzdítsa fiait, meglehetősen ritkán fordul elő. Mondom, nem kellene ezt különösebben felfújni, ha nem vált volna immár mindennapossá az erőszak iskolában, szórakozóhelyeken, utcán, mindenhol.

Pisti a vérzivatarban túl messzire ment.

Az ember persze ilyenkor tehetetlen dühöt érez, legszívesebben beleordítana Pisti képébe, hogy visszanyerje lelki békéjét megnézné tizennegyedszer a Forrest Gump című filmet. Vagy elolvasná valamelyik Milan Kundera-regényt. Nehéz ilyenkor mit lépni, mert Pisti a sok vereség ellenére még mindig edzősködik az NB I-ben, így a munkakapcsolat minősíthetetlen viselkedés ellenére is megmarad. De egyvalami biztos: nemcsak az ő munkájáról tudósító újságírók, hanem saját játékosai előtt is megbukott.

Edzőként. Pedagógusként.

S ami ennél is rosszabb, emberként.

Sinkovics Gábor