… és ha az ember él, még mindig történhetik valami.

Szerb Antal írta ezt a gyönyörűséges Utas és holdvilág című regényében. A mondatot érdemes lenne többször is emlegetnie a magyar labdarúgó-válogatott tagjainak a németek és a hollandok elleni csapás után. Ettől persze aligha változna bármi is, pedig a remény, a javulás reménye még minket is megtalálhat. Mindjárt el is mesélem, hogyan is volt ez néhány évtizede. Karnyújtásnyira a dél-afrikai világbajnokságtól muszáj felidéznem mindazt, amit nagyjából negyven esztendővel ezelőtt átéltem.

Okulásul s biztatásul.

Gyanítom, hosszú-hosszú  időszaknak, tán évtizedeknek kell eltelnie ahhoz, amíg  újra magyar futballsikereknek örülhetnek a szurkolók. Így nézett ki a helyzet akkor, ’69 telén is. Egy gyerekember nem foglalkozik a felnőttek zűrzavaros életével, az ő fantáziavilágába csak tompán szűrődnek be a hírek, a tragédiák s az örömök. Akkor, ’69 telén mit sem tudtam a prágai tavaszról, fogalmam sem volt, ki az az Alexander Dubcek, miként a sokat emlegetett Brezsnyev elvtárs személye sem jelentett különösebb érdekességet a számomra. Így aztán fel se merülhetett bennem, hogy az a futballmeccs ott Marseille-ben a csehszlovákok számára sokkalta többet jelent egy világbajnoki pótselejtezőnél. Bámultam a tévét tátott szájjal, remegve az izgalomtól a szoba-konyhás lakásban, és a riporter nem mondta a fontos válogatott találkozó előtt, hogy egy esztendővel korábban a Varsói Szerződés tagállamainak 200 ezer katonája s nagyjából 5000 harckocsija lepte el Csehszlovákiát, köztük a magyar 8. gépkocsizó lövészhadosztály mintegy tízezer katonája.

Amikor elkezdődött a meccs Marseille-ben, erről senki sem beszélt.

És nem mondta a csodálatos szpíker, Szepesi György sem, miként verték le a prágai tavaszt, s tették meg új főttikárnak Gustav Husakot, ehelyett azt ismételgette, hogy: „Jönnek a csehszlovákok! Jönnek a csehszlovákok…”

Kikaptunk 4–1-re, ki ne tudná, s nem jutottunk ki Mexikóba.

Hihetetlen érzés volt az: világbajnokság a magyar válogatott nélkül.

Most már bevallhatom, hogy gyűlöltem a csehszlovákokat. Legszívesebben orrba vágtam volna azt a Kvasnák nevű középpályást, aki szó szerint beleröhögött a kamerába, és szívem szerint felpofoztam volna a két kapust, Viktort és Vencelt, akik a 90. percben cseréltek, miközben mosolyogva átölelték egymást – mi meg sírtunk, zokogtunk a rozoga rekamién.

Nem túlzok, ha azt mondom, összedőlt a világ.

Bennem legalábbis.

Az a vereség jobban fájt, mint ha a szomszédlány kosarazott volna ki.

Még az is előttem van, hogy néhány nappal később a Népstadionban Bp. Honvéd–Ferencváros bajnokit rendeztek térdig érő hóban, nagyjából ezer néző előtt. Soha ennyire kevesen nem voltak ilyen rangadón.

Aztán mégiscsak nyár lett.

A válogatott élére Hoffer József személyében új kapitány került, és a csapat, a mi nemzeti csapatunk némileg átalakítva, de újra nekigyűrkőzött. És ezen a nyáron történt valami: a Vasas bejutott a KK döntőjébe, ahol a pozsonyi Inter volt az ellenfél. A Közép-európai Kupa nem volt különösebben népszerű sorozat, ám azon a finálén a Fáy utcában közel húszezren ültek vagy álltak a lelátón, és nézték, ahogy a Vasas 4–1-re győzi le a csehszlovák csapatot, elhódítva ezzel a serleget.

Apró kis revans Marseille-ért.

S onnantól kezdve visszatért az élet, Hoffer Józsefet egy szófiai súlyos vereség után Illovszky Rudolf váltotta a kapitányi poszton, aki két esztendővel a marseille-i csapás után az olimpiai fináléjába és az Európa-bajnokság négyes döntőjébe vezette válogatottunkat.

… és ha az ember él, még mindig történhetik valami.

Így voltunk mi is ezzel akkoriban.

És biztos, hogy a mostani gyerekek, 9, 10, 15 évesek ugyanígy élik meg mindezt, a sorozatos kudarcokat, a fájdalmas vereségeket, és közben ott motoszkál bennük, hogy igazi hullámvasút ez, amelyen egyszer, akár 15 év múltán egyszer mi, magyarok is felül lehetünk…

Szinte ma is hallom, ahogy a körülöttem lévő felnőttek egyre csak szentségelnek, s azt mondják: tessék, már megint le kell feküdnünk a szovjeteknek…

Fájdalmas pillanat volt, annyi szent, Zámbó Sanyi lezser mozdulattal nekifutott a büntetőnek, megcélozta a bal alsó sarkot, és a nyakigláb Rudakov nevű kapus kiütötte a lövést. Hiába ugrott oda Szőke Pista, ő meg az oldalhálóba bombázott. Mondom, pokoli másodpercek voltak azok, egy futballimádattal megáldott gyerek számára különösen az. A magyar válogatott Európa-bajnoki elődöntőt játszott a szovjetekkel Belgiumban, amikor ez történt, s itthon a szurkolók nagy része az 1–0-s vereség után újra csak elkönyvelte magában, hogy mi egyszerűen nem nyerhetünk a ruszkik ellen.

Nem engedi a párt, vagy tudom is én.

Később, jóval később minden játékos tagadta ezt, egyikük sem nyilatkozott olyasmit, hogy: „Igen, nekem személyesen üzent Brezsnyev elvtárs, hogy ha gólt merek lőni, a Gulágra száműznek…”

Meg nem mondom, mi az igazság, lehet, hogy csupán legenda volt, hogy mi nem nyerhetünk.
De egy gyerek ezt akkor még nem érthette.

Kissrácként el nem tudtam volna képzelni, hogy a magyar válogatott, legyen szó futballról, vízilabdáról vagy agyaggalamb-lövészetről, ne akarjon nyerni. Mert egy kissrác számára nem lehetett csodálatosabb, hogy azt ne mondjam, mámorítóbb pillanata az életnek, amikor a Népstadionban több tízezer piros-fehér-zöld lobogó emelkedett a magasba, és zúgott a Hajrá, magyarok!

A haza szent.

Vagy legalábbis valami ilyesmi.

S ez még akkor is igaz volt, ha a történelemkönyvekben ellenforradalomként tanultuk az ’56-os eseményeket, kiemelve, hogy tuskólábú gengszter irányította a vérengzést a Köztársaság téren. Furcsa világ volt az, talán még irigylem is kicsit az úgynevezett rendszerváltás óta felnőtt gyermekeket, akiknek nem pozitív hősként kell tanulniuk a trendi bőrkabátot viselő Kun Béláról, valahogy mégsem irigylem őket. Tisztelet a kivételnek, hiányzik belőlük a haza iránti tisztelet (tudom én, hogy túl csöpögős ez a mondat…), és számukra nem ugyanazt jelenti a gyönyörű nemzeti lobogó, mint nekünk annak idején.

Különben nem bundáznának címeres mezben.

Nem adnák el jó pénzért a válogatott meccset, mert annál nagyobb szégyen, mint az árulás, kevés van a Földön.

De már a történelem sem számít, és itt nemcsak a futballtörténelmünkre, az Aranycsapatra vagy Albert Flórián Aranylabdájára célzok, és persze nem csak az új és új nemzedékek tagjai a hibásak. Meg nem értem, milyen kifacsart liberális eszme lehet az, amely provokációnak, szélsőségnek tartja a Nagy-Magyarország térképet?

Inkább büszkének kellene lenni erre.

De most ne menjünk vissza Szent István királyig.

Inkább csak az utánpótlás-válogatott néhány furcsa meccséig. Nem megvádolva senkit, de bizony flegma, pénzsóvár fiatalemberek hoztak szégyent az országra, s ez sokkal jobban fáj, mint a szerbektől bekapott nyolc gól vagy bármelyik más, manipulált meccs végeredménye. A háttérben gyűrűzik a bundabotrány, mi pedig csak kapkodjuk a fejünket az újabb és újabb sztorikat, neveket hallva.

Immár Kisteleki Istvánt is besározták.

Az egyik bulvárlap azt írta, edzőként bundázott.

S most tőle várjuk, hogy az asztalra csapjon, leleplezzen, rendet tegyen, mindent megtisztítson.

Messzire, nagyon messzire kerültünk attól a Zámbó Sanyi-féle elbaltázott tizenegyestől. S nemcsak időben – a lelkünkben is.

Sinkovics Gábor

Értem én a dühöt.

Pontosan tudom, milyen a tehetetlenség, a kiszolgáltatottság érzése, s mit okoz a lelkekben, ha az ember kedvenc csapatát szezon közben nagyjából ötvenmillió tartozás miatt kizárják, s a BLASZ IV-be száműzik. Akkor aztán hőzönghet a drukker, hol koszorút, hol Molotov-koktélt készíthet, hogy majd nekimegy a világnak, megharcolva az igazságért.

Értem én a dühöt.

Pontosan tudom, mit éreznek a Fradi-szurkolók, amikor másodosztályú bajnoki meccsre kell menniük az Üllői úti stadionba. Százszor, ezerszer elátkozták azt a pillanatot, amikor felelőtlen vezetőik -- no meg a magyar labdarúgás vezérkara – egy tollvonással elintézte őket.
S nagyjából sejtem azt is, hogy az újpestiek miért szolidárisak velük.

Csakhogy most jön egy meccs.

A magyar válogatott Máltával játszik a Puskás Ferenc Stadionban, s azt mondják, szépen fogynak a jegyek, s még az is lehet, hogy az összes belépőt eladják. Lesz tehát bőven szurkoló a hatalmas arénában, de nagyon nem mindegy, milyen drukkerek töltik meg a lelátót. Egyáltalán nem mindegy.

Halkan, visszafogottan tapsoló divatdrukkerek, vagy az igazi, hóban, sárban, télben, nyárban kitartó, a meccset végigüvöltő, igazi tábor? Mert az bizony évek óta hiányzik a nemzeti együttes találkozóiról. Nem jönnek ki a fradisták, az újpestiek, mondván: ők nem állnak a Kisteleki-csapat mögé. A maguk módján így tüntetnek a Magyar Labdarúgó-szövetség és persze elsősorban Kisteleki István ellen. Nincs olyan Ferencváros- vagy Újpest-meccs, amelyen ne hangozna fel az MLSZ első emberét pocskondiázó rigmus.

Értem én a dühöt.

Még azt is elfogadom, hogy a szövetség pátyolgatása mellett létrehozott Ligakupa-találkozókat bojkottálják a transzparensek mögött felsorakozó szavalókórusok. Nem kell szeretni Kistelekit vagy az ő vezetési módszereit. Ehhez mindenkinek joga van, hiszen (látszólag) demokráciában élünk. De a bosszú most (és korábban is…) rossz címre érkezik. Ne a válogatottat büntessék távolmaradásukkal.

Nem Kisteleki Istváné a nemzeti csapat.

Torghelle Sándor, Gera Zoltán, Dárdai Pál, Hajnal Tamás és a többiek nem az MLSZ-elnököt, nem egy szövetséget, hanem Magyarországot képviselik.

Most szerdán, Málta ellen.

S mindig, amikor címeres mez lesz rajtuk.

Kell, hiányzik az igazi tábor, a fradisták, újpestiek hangorkánja.

Ne a fiúkat büntessék a némasággal.

Ne azt a csapatot, amely értük is küzd.

Értem én a dühöt.

De szerdán s majd az ősszel a még nehezebb meccseken hirdessenek tűzszünetet.

Hiszen a futball a miénk.

Azt egyetlen hivatalnok, politikus vagy pénzember sem veheti el tőlünk.

SINKOVICS GÁBOR