A Szurkoló némileg váratlanul szeretett bele a csapatba. Nem a rajongás volt furcsa, hiszen már a járókában labdával aludt, sokkal inkább a választás. Apja, aki már akkor meccsre cipelte a Szurkolót, amikor az még csak akkora volt, mint egy vödör, egy másik klubnak szurkolt, sőt a hatalmas stadionban mindenki, aki csak körülötte ült,
egy harmadik gárdáért rajongott. Később felnőtt fejjel a Szurkoló úgy emlékezett vissza, hogy talán a csapat színe fogta meg és láncolta magához, egy másik variáció szerint pedig egy változatos, emlékezetes meccsen kivívott győzelem tette őt rajongóvá. Ahogy telt-múlt az idő, úgy lett egyre erősebb a szenvedély. Sőt, a Szurkoló már-már megszállottan foglalkozott a csapattal, búcsúban olyan zsebtükröt lőtt a céllövöldében, amelynek a hátlapján az általa imádott balszélső vigyorgott. A napjai úgy teltek, hogy leste, figyelte a híreket, a sportújságban, és persze hetente egyszer ott ült a fekete-fehér Carmen típusú tévékészülék előtt, s nézte a TeleSportot.

S persze a hétvégék.

Amikor a tévében NB I-es labdarúgó-mérkőzést közvetítettek. Ha olykor az övéi kerültek sorra, már egy órával az adás előtt elhelyezkedett, izzadt tenyérrel markolta a rekamié szélét, s várta a meccset. De hajlandó volt végignézni, ha az Ózdi Kohász játszott a Csepellel vagy az Egyetértés a Dunaújvárossal. A rajongás teljesen a
hatalmába kerítette. Szinte azonosult a csapattal.

Sőt, ő maga volt a csapat.

Ha azt kérdezték tőle, mi leszel, ha nagy leszel, ő nem sokat gondolkodott, s azt felelte, vagy a Tenkes kapitánya (bár némileg zavarta, hogy a barlangban lakó kuruc honnan szerzett minden egyes epizódra frissen vasalt hófehér inget…), vagy nemecsek ernő. De utóbbi viszonylag hamar feladta a küzdelmet, és ez nem tűnt jó
választásnak. Ráadásul akkoriban még elképzelhetetlennek tűnt, hogy egy fogatlan villanyszerelő valamilyen valóságshow-ban feltűnve egyszer csak sztárrá váljon.

Így aztán maradt a futball.

A Szurkoló százszor, ezerszer elképzelte, hogy a Népstadionban kicselez öt védőt, elfekteti a kapust, odasétál a labdával a gólvonalhoz, kiint a tábornak, majd lazán a hálóba pöcköli a lasztit. Próbálkozott is a futballal, de törékeny volt lelkileg és testileg, így elsodorták, elnyomták. Nem volt az a kifejezett versenyző típus, ha bajnoki meccsen az első csele nem sikerült, a hátralévő időben leginkább a védők háta mögé bújt, nehogy passzoljanak neki. Arra határozottan emlékszik, hogy később egy falusi csapat balszélsőjeként egy átmulatott éjszaka után fél órán keresztül nem ért a labdába. Ezt onnan tudta, hogy az ellenfél kispadja előtt ácsorgott, azok meg mérték a lazsálása idejét.

Így aztán nem lett belőle futballista.

De a szenvedély, a csapat iránti rajongás nem csökkent. Már nem kapott sírógörcsöt egy-egy vereség után, mint kiskorában, de képes volt belerúgni a fotelbe és belebokszolni a szekrénybe elkeseredettségében. Mert bizony a csapat nem kényeztette el.

Ahogy teltek az évek, úgy lett egyre kevesebb a sikerélmény. A Szurkoló egyébként, ahogy mondani szokták, későn érő típus volt, kamaszként még mindig gombfocizott, hol hasonlóan gyermeklelkű barátaival, hol pedig egyedül, s olyankor szpíkerelt, mint a Szepesi, még a közönség hangját is utánozta. Akkoriban már a barátaival
járt meccsre, saját zászlója volt hozzá rúddal, amelyet aztán a nagy stadionban összeszedtek a rendőrök, halomba raktak, és nem adták vissza. De a zászlót büszkén cipelte, ha győzött a csapata, a metrón úgy tartotta, hogy mindenki lássa – kész csoda, hogy nem vágták pofán. A Szurkoló életét tökéletesen kitöltötte a futball, megvette a Labdarúgást, a Képes Sportot, olvasta a Népsportot, kívülről tudta a
sorsolást és az átigazolási híreket.

Fájdalom, más nem is nagyon érdekelte a világból. Még a lányok sem voltak olyan fontosak, mint a meccs.

A Szurkoló ma is pontosan emlékszik, hogy gyerekként a rangadók napján, amikor valamelyik ősi riválissal játszott a csapata, gyomorgörccsel ébredt. Nem lehetett hozzászólni, idegesen járkált fel s alá, a húslevesből kiette a tésztát, a rántott csirkét félig csócsálta meg. Semmihez sem fogható érzés volt az.

Aztán egyszer csak elveszett.
Volt, nincs.

A Szurkoló egy szép napon csömört kapott. Megunta a vereségeket, a gyenge futballt, a lélektelen játékosokat. Azon kapta magát, hogy hosszú idő után először nem ment ki a meccsre. Akkor már felnőtt volt, gyermeki lelkülettel. Külsőségekben igyekezett megőrizni fiatalkori énjét, s mindez egyre groteszkebbé vált az idő múlásával.

Azt mondogatta magában, hogy ő egy hippi vagy valami ilyesmi. Ehhez képest amikor az összes barátja itthagyta a szocializmus felé óvatos lépésekkel haladó országot, s meg sem állt Bécsig, Los Angelesig, New Yorkig, akkor ő a határtól szépen visszafordult az öreg bogárhátú Volkswagenjével, mondván: ő ide tartozik.

Jó ideig nem járt meccsre.

Ehelyett színházakat, mozikat látogatott, szépirodalmat olvasott, különleges zenéket hallgatott. De egyik sem adta azt a semmihez sem fogható, váratlan élményt, amelyet egy góltól kapott. Így aztán, ahogy Nick Hornby az Arsenallal, ő a saját csapatával békült ki kisebb-nagyobb szünet után, s kezdett újra futballt nézni.

De most ott van benne a lelkében ez az iszonyú üresség.
Megint kiábrándult.

S attól fél, hogy immár végleg. Néhány hete egy gyönyörű tavaszi szombat délutánon semmi dolga nem volt, a kutyája békésen horkolt a kertben, a felesége dolgozott – ám ő nem ment ki a meccsre. Azzal indokolta mindezt, hogy úgyis kikapnak.
Kikaptak.

A Szurkoló azóta nem találja a helyét. Van ugyan kedvenc csapata Angliában, Spanyolországban, Olaszországban, de az mégsem az igazi. Nincs kötődés, nincsenek közös élmények. Az nem ugyanaz a rajongás. Mert például öregedő fejjel is jár rockkoncertekre, underground-zenekarok előadásaira, de ez aligha hasonlítható össze azzal az élménnyel, amikor fiatalon Columbo-szerű balonkabátban, a Déli pályaudvaron megvásárolt és a ricinusnál csak egy fokkal
finomabb almaborral a kézben elindult Agárdra, a Popstrandra Piramist vagy Omegát hallgatni.

A Szurkoló, ha nem is vallja be, igazi kispolgár lett. Otthon ülős, kényelmes. Tovaszállt belőle Kerouac, Gregory Corso vagy Charles Bukowski lázadó szelleme. S tovaszállt belőle a rajongás is. A csapat iránti szenvedély.
S ez az, amit semmi, de semmi nem pótolhat az életében.
Sem család, sem gyerek, sem feleség, sem szerető, sem méhészkedés, sem mosómedve-tenyésztés.

Itt tart most a Szurkoló – az életút-elágazásnál.
Balszerencséjére már nincs körkapcsolás a rádióban, nem mondják azt, hogy: „Halló, itt Takács Árpád, megszerezte a vezetést az ETO…” És ha a tévében nézte a meccseket, az sem ugyanazt az élményt adta neki, mint amikor ott ült izgatottan a lelátón. Szenvedett, mintha szakított volna élete nagy szerelmével.

Kezdjünk új életet, gondolta.
Aztán a Szurkoló titokban, hogy még a felesége se tudja, megnézte a sorsolást: csütörtökön éjfélkor játszunk a Törökőr-pályán. S akkor már pontosan tudta: előveszi az öreg zászlót, és kimegy a meccsre.
Lesz, ami lesz.

SINKOVICS GÁBOR