A riporter cinikus.

Az első perctől kezdve az. Már a himnusz alatt is pikírt megjegyzést tesz, hogy aztán később mindezt fokozza. Nem kedveli különösebben Cristiano Ronaldót, ehhez kétség sem fér. A portugál klasszis nem játszik jól, keresi az ütemet, keresi a rést, s alighanem keresi korábbi önmagát. Cselei nem jönnek be, átadásai pontatlanok, látszik, hogy nincs kibékülve önmagával s a világgal. A riporter mindezt érzékeli, és bele-beleszúr mondataival a Real Madrid futballistájába. Olyasmiket emleget, amelyek nem meccsközvetítéshez valók, például a hajzselét, amit használ, és amely az esőben tönkremehet.

Úgy tesz a riporter, mintha idegborzoló sztármagazint konferálna.

Pedig ez futballmeccs. Cristiano Ronaldo nem a malibui strandon látható lebarnulva, hanem a portugál válogatott szerelését öltötte magára. Telnek a percek, és a viszony a riporter és Ronaldo között mit sem változik.

Aztán jön a szünet, s a stúdióban ülők még rátesznek egy lapáttal.

Durcás kisgyereknek nevezik a luzitánok kapitányát.

Úgy beszélnek róla, mint valami sértett, nemtörődöm, unott emberről. Pedig mi, szurkolók éppen a Cristiano Ronaldo-szerű mozdulatok miatt lelkesedünk elsősorban e gyönyörű sportágért. A sok iparos között megbúvó klasszis jelenti a játék sava-borsát. S jön a folytatás, az ember pedig elgondolkodik, a riporter odáig megy, hogy összehasonlítja Ronaldo keresetét egy phenjani szövőnő bérével.

Vajon miért e rosszindulat?

Miért nem szimpatizálnak sokan ezzel a portugál ifjúval? Azt mondják rá, nagyképű, pökhendi, önimádó. Lehet. Az is valószínű, hogy ezt a fiút sohasem halljuk majd Villon-verseket szavalni, és nagy valószínűséggel sohasem fog egyetlen Milan Kundera- vagy Dosztojevszkij-regényt elolvasni. Nem ezért szeretjük.

Sokakat irritál az életstílusa, a világ legdrágább autói és leggyönyörűbb női közül válogathat kénye-kedve szerint. Ki lenne az a hülye, aki ne használná ki a lehetőségeket, és nem habzsolná az életet? Nem Ronaldo az első a futball- és sporttörténelemben, aki hedonista módon él. A brazil cselművész jobbszélső Garrincha életéről még ma is sokat cikkeznek, de George Best is nagy kanállal falta az élvezeteket.

Cristiano Ronaldo ettől még hajt, küzd becsülettel.

De nem gép. Őt legalább annyira kifacsarta az elmúlt szezon, mint a vb többi európai résztvevőjét.

A portugálok növelik az előnyt, s újabb gólokat szereznek.

A kapitány remek passzokkal véteti észre magát. A riporter újra és újra vele foglalkozik. Mi pedig a tévé előtt ülve szinte már csak azért drukkolunk, hogy Ronaldo gólt lőjön.

És bevágja.

Az arcán gyermeki mosoly, ez az igazi énje.

A stúdióban már szabadkoznak a róla mondottak miatt.

Cristiano Ronaldo a futball- és show-business tán legkiemelkedőbb alakja.

S mi örülünk, hogy láthatjuk őt futballozni.

Ezeket mi is megvertük volna.

Egy mondat, amely az elmúlt héten többször is felbukkanhatott. Egy mondat, amelybe mi, magyarok kapaszkodhatunk, miközben nézzük a világbajnokságot. S talán nincs is abban semmi túlzás, ha az olykor ötlettelen futballt figyelve arra gondolunk, akár a mi fiaink is ott lehetnének Dél-Afrikában. Érdemes lenne összehasonlítani mondjuk a szlovák vagy a szlovén válogatott tagjait a magyar nemzeti csapat futballistáival. Egyéni képességek szerint nem sokban maradnánk el tőlük – már ha egyáltalán mi jönnénk ki ebből az összehasonlításból vesztesen.

Csapatként azonban egyértelműen jobbak.

Tudatosabbak, magabiztosabbak.

Ahogy telnek az évek, úgy lesz egyre megfejthetetlenebb számunkra, hogy a környező szláv népek miért képesek a bravúrra és mi, magyarok miért nem. Néhány éve a Nemzeti Sport újságírói több napon át Csehországban jártak riportúton és megpróbálták megfejteni a csehek titkát, hogy náluk miért nem hanyatlik, omlik-bomlik a futball, mivel tudnak ők többet, mint mi. Miért jelennek meg a kontinensviadalon vagy az aktuális világbajnokságon, miközben mi erről már nem is álmodozhatunk.

Válasz, megoldás nem volt.

Maradt a rácsodálkozás, mint ahogy most ugyanezt tesszük, amikor a szlovákokat vagy a szlovénokat figyeljük, nem kis irigységgel telve.

Ezeket mi is megvertük volna.

Mondhatunk e mi, magyarok itthon, a karosszékben ülve ilyesmit? Reménykedhetünk-e hasonló sikerben, mint amit például az oroszokat elbúcsúztató szlovénok elértek? Mert éppen az ő példájuk bizonyítja, hogy felesleges mindent a pénzre fogni, a válogatott sikere nem ezen múlik. S ha Svájcot figyeljük, akkor rögvest az a tétel is megdől, amit előszeretettel emlegetnek, emlegetünk, hogy tudniillik leginkább a szegény, éhező országokban lelkesek a gyerekek, ott akarnak minél többen futballistává válni, ott van a legnagyobb merítési lehetőség, és ott maradt az igazi tűz és lelkesedés a sportág iránt.

Svájcra ebből semmi sem érvényes.

Mégis legyőzte Spanyolországot, a világ csodálatától kísérve.

Még egyszer leírom: a mi válogatott játékosaink egyénileg aligha rosszabbak a szlovákoknál, a szlovéneknél vagy akár a svájciaknál.

Mi csapatként nem üzemelünk.

Így megy ez már huszonnégy esztendeje. Pedig a recept és a megoldás itt van az orrunk előtt. Kell egy rátermett, önbizalmat sugárzó kapitány, kell egy profi háttér – s persze, kellenek hozzá a válogatottat szent ügyként kezelő játékosok. Akik a himnusz alatt nem a körülöttük lévő galambokat figyelik, vagy nem egy új terepjáró, esetleg valamelyik cuncimókus megszerzéséről ábrándoznak.

S persze, kell egy jó adag szerencse is.

S akkor nem kell két vagy négy évente irigykedve azt mondanunk:

Ezeket mi is megvertük volna.

Sinkovics Gábor

Ülnek a stúdióban, és elemeznek. Taktikát, játékrendszert, váratlan edzői húzásokat és a meccsek eseményeit. Nincs könnyű dolguk a meghívott vendégeknek. Az unalmat nehéz izgalmassá tenni. Telnek a napok, emlékezetes találkozót még nem láttunk. A tévé előtt ülő szurkolók üzenetei egyértelműek: eddig csalódás a vébé.

Pedig nincs ebben semmi meglepő.

Nagyjából az 1990-es olaszországi világbajnokságon kezdődött. Persze ebbe alighanem az is belejátszik, hogy a mi válogatottunk akkorra már kiiratkozott a nagy tornákról. Olaszországban láthattuk először a biztonsági játékot, sőt a túlbiztosított játékot. Csak semmi kockázat. Ez volt a jelszó. Csoda-e, ha a kilencvenes évek elején már a sportág válságáról beszéltek, sőt a FIFA-ból kiszivárgott hírek szerint még az is felvetődött, hogy csökkentik a pályán lévő játékosok létszámát.

Hogy tízen lesznek, nem tizenegyen.

Ennek nálunk is nagy visszhangja volt, mindenki mondta a magáét, akadtak, akik örömmel fogadták, hogy mondjuk ezúttal nem lesz balszélső, esetleg jobbhátvéd, úgy legalább lesz terület, lesz hely cselezni, akciót vezetni, látványosan futballozni. Mert már akkor is az volt a baj, hogy a védekező csapatok saját térfelükön minden centimétert lezártak a kapujuk felé igyekvő ellenfél előtt.

Azóta húsz év telt el.

S a riporter most is azt mondja: nincs terület.

Ne szépítsük, egyelőre kevés az élmény.

De nem csak a játékosokat, magunkat is okolhatjuk ezért. A világbajnokság mindig a futball ünnepe volt (természetesen most is az), ez azt jelentette, hogy a sportág szerelmesei hosszú évtizedeken keresztül mindig a vb-ken élvezhették leginkább a játék örömét, mindennap meccset láthattak, a világ legjobbjait figyelhették. Mára ez teljesen megváltozott, egész évben futballt nézhetünk a különböző csatornákon, a BL-től kezdve az albán bajnokság küzdelméig, száz, ezer bőrt lehúznak a labdarúgásról a különböző televíziós csatornák.

Elvéve ezzel a vb-k varázsát is.

Túl sok a meccs, túl nagy a kínálat.

Ettől persze még lehetne látványos a játék, csakhogy ezt az egész szezonban kifacsart, agyonterhelt futballistáktól várjuk. De ne legyen kétségünk afelől, hogy a visszafogott, unalmas kezdés után felpörögnek a csapatok.

Különben megint a sportág válságáról cikkezhetnek.

S jöhet újra a létszámleépítés ötlete.

Az még rosszabb lenne, mint egy héten át egy bezárt szobában 113-szor végignézni a Szlovénia–Algéria meccset…

Manu Chao gyönyörűséges dalt írt róla.

Emir Kusturica zseniális filmet forgatott az életéről.

De ezek nélkül is velünk van. Sőt, bennünk van. Évtizedek óta cipeljük magunkkal a lényét, a zsenialitását, az utánozhatatlan megoldásait. Az Isten ajándéka volt nekünk, egyszerű halandóknak, s hiába változik a világ körülöttünk, ő még mindig ugyanazt jelenti, amit húsz vagy harminc évvel ezelőtt. Nem csoda, ha rá, az isteni Diegóra fókuszál a kamera. Ott a pályán megannyi klasszis, Lionel Messitől kezdve Carlos Tévezig, de a rendező újra meg újra őt mutatja.
Maradonát szürke, fényes, elegáns öltönyben.
A szakálla már őszül, de az arca, a mosolya, a gesztusai mit sem változtak.
Ha most történetesen a Bányagépgyár edzője lenne, s nem az argentin nemzeti csapaté, hát az ember akkor is lesné a meccseit, csak hogy őt láthassa újra meg újra.
Olykor pózol.
Nem számít. Tőle ez is belefér. Időnként szerepet játszik, a kamerának, a rendezőnek grimaszol, mosolyog vagy bosszankodik, tudja, hogy rá kíváncsi most is mindenki. S így van ez rendjén. Egy istenáldotta zseni, az marad az élete végéig. S nem kell őt cikizni, nem kell belekötni, nem kell nagyképűséggel vádolni, mint ahogy elhangzott ott a stúdióban, a közvetítés során. Maradona akkor játszana igazán szerepet, ha előadná a lehiggadt, megfontolt, intelligens úriembert.
A komoly, visszafogott, érzelemmentes edzőt.

Ő nem ilyen. Soha nem is volt ilyen.

Fantasztikus élmény nézni. Mert visszalopja az ember ifjúságát, ebben az elsekélyesedett, felszínes, műsztárokkal, gagyi műsorokkal, gatyi televíziókkal telezsúfolt, értékét vesztett világban, itt áll a kispadon, illetve a kispad előtt maga az isten.

Az isteni Diego. Nem tud olyat csinálni, nem tud olyat tenni, hogy az ember ellene forduljon. Nem volt szent, de ki élt volna másként a helyében a sikerek után és alatt, ki ne használta volna ki az élet szépségeit. Egészséges férfiember habzsolja a nőket. Így van ez rendjén, az más kérdés, hogy a kábítószerrel, a hedonizmussal csaknem megölte magát.

Pelé vagy Beckenbauer nem így élt.
De Maradona csak egy van.
Már csak miatta is érdemes nézni a világbajnokságot, hiszen régen figyelhettük őt ilyen sokat s ilyen sokáig.
A nimbusz mit sem változott.
De így vagyunk mi Törőcsik Andrással, élhet bárhogy, bárhol, Törő utánozhatatlan klasszis marad az idők végezetéig.
Diego Maradona edzőként is a csúcsra érhet.
Lehet, hogy rossz edző, lehet, hogy rossz stratéga.
De a játékosai és Argentína lakosai a rajongásig szeretik.
Megérdemelné a világbajnoki aranyat.
Az Isten szereti őt annyira, hogy megint győzzön.
És szeretjük őt annyira mi is...