Lazíts.

Kapcsold ki a külvilágot, s kapcsold be a tévét. Négy éve vársz erre a pillanatra, s arra gondolj, ez alatt mennyi mindent nyomtak le a torkodon. Korrupt, tolvaj politikusok röhögtek a képedbe, miközben a hiteled az egekbe emelkedett, aztán csakhogy még jobban érezd magad, kitaláltak neked egy világjárványt. Hogy majd oltasd be magad.

Mekkora üzlet.

De eltelt, elrepült a négy esztendő.

S te most megint ott ülsz a tévé előtt, kissé tán megöregedve, rosszkedvűen, előbb a világvége időtől, az esőtől, hidegtől, most meg a hőgutától szenvedve – de törve nem.

Persze, hogy nem.

Hisz erős vagy, legalább is lelkileg, s most újra gyerek lehetsz, a világbajnokság varázsol azzá, repít vissza az időben, mintha megint Pelé emelne a felezőről a csehszlovák kapu felé, vagy Johan Cruyff indulna neki egyedül a német védőfalnak.

Lazíts.

Ez már más futball, ez már iramjáték a javából.

De Te szereted, s mindig is szeretni fogod.

Hiszen végig kísérte az életedet. Úgy pergeted vissza az éveket, hogy a vébékhez igazítod a legfontosabb eseményeket, hogy akkor nősültél, amikor Csapó Karcsi az argentinok kapujába talált, s akkor született a gyereked, amikor Kiss Laci néhány perc alatt hármat rúgott Salvadornak.

Mostanra minden megváltozott körülötted.

A futball is, persze.

De ki nem hagynád a nyitó meccset és a többi találkozót sem. S ha eddig Márquezzel, az íróval foglalkoztál  – akkor most Márquezzel, a futballistával találkozhatsz. S elandalít ez is, hiszen ez a Te ünneped, s még csak pénzedbe sem kerül.

Csak lazíts.

S hallgasd a zümmögőket a lelátóról egy hónapon át.

Nem fogod unni, ebben biztos vagyok.

S hogy aztán mi lesz négy év múlva, azt a Jóisten tudja.